Folyékony gondolataim - 03. Rész

Vezetés = kontrollált pánikban elkövetett közlekedés művészete.

Cím: Jogsi szerzés

Kategória: Folyékony gondolataim kisregény – original

Forrás: saját kútfő

Korhatár: 14+ (nah)

Besorolás: szorongás, naplóforma, személyes(ebb), gondolatok, vicces próbál lenni

Leírás: A cím beszél magáért.

Figyelmeztetés: Káromkodás.

Terjedelem: 573 szó

Megjegyzés: Megint nem sikerült a forgalmi vizsga, újabb bullshiten húztak meg, újabb órák kifizetése és mi egyéb vár  rám, ami azt is jelenti, hogy még egy ideig nehezen fogok tudni posztot hozni... de mostmár... mostmár sikerülnie kell. Egyszerűen másképp nem lehet. Vagy nem tudom... De ekkora feszültség a két államvizsgámon nem volt bennem, mint ma.  

Jó olvasást!💖 További szép napot! 

* * *

Mindenki azt mondja, hogy „csak ülj be, nyugi, menni fog” – mintha nem egy guruló halálszekérbe ülnél bele, amely bármelyik pillanatban eldöntheti, hogy nekimegy az idegrendszerednek. Egyesek szerint ez csak egy „kis vezetés”, mások szerint egy egyszerű „rutinfeladat” – te meg ott ülsz a volán mögött, a tenyered izzad, a lábad remeg, és azon gondolkodsz, hogy a pénzedet is elveszik, egy kocsi fenntartása is drága és ez a stressz... mi a faszért is csinálod ezt az egészet?

A vezetés eleinte úgy néz ki, mint egy végtelenített „Simon mondja” játék, csak épp Simon egy passzív-aggresszív oktató, és ha nem úgy csinálod, ahogy ő akarja, akkor nyög, sóhajt, majd kimondja azt az átkozott mondatot, amitől a gyomrod instant görcsbe rándul, a lelked kiszáll a testedből: „Álljunk meg egy kicsit…” Ha vizsgán mondja ki, akkor már szar ügy. Ez egy elegánsan becsomagolt „na most elmondom, mennyire vagy alkalmatlan” kezdetű, lelkileg romboló monológ előjátéka. Olyan, mint amikor anyád csak annyit mond: „beszélnünk kell.” Csak itt a vége nem egy családi veszekedés, hanem egy bukott vizsga és húszezer forint mínusz.

Közben persze próbálsz emberként viselkedni, de egy belső hang:
„Húzd be a kéziféket. Indítsd újra az életed. Költözz el egy kis hegyi faluba, ahol nincs forgalom, nincs kresz, csak kecskék és nyugalom.”

De nem. Te meg akarsz tanulni vezetni, mert „szükség van rá”, meg „praktikus”, meg „önállóság ” – ezek a szavak addig hangzanak jól, amíg nem a sokadik vizsga előtt ülsz, és amíg nem toltál bele annyi pénzt, hogy abból vehetsz egy használt autót, vagy egy középkategóriás pszichoterápiás csomagot.

És akkor ott van a vizsgabiztos. Az az ember, akinek a sorsa az, hogy napi nyolc órában kezdő vezetők mentális összeomlását nézze, és ezt annyira megszokta, hogy már akkor sem pislog, ha valaki tolatás közben a bokorba hajt. Ő már rég túl van az érzelmeken. Ő csak húzogat a tableten. A mozdulat, amikor megérint valamit a képernyőn. És te már tudod, hogy hibáztál. Minden sejted tudja.

Nem tudom, melyik a jobb, mikor a vizsgabiztos húz meg azért, mert 50-nél 55-tel mentél, vagy amikor az oktatód fékez be, mert nem adsz elsőbbséget egy olyan kocsinak, akit egy 90 éves gyalogos bőven feltart – de hát kresz, tudod – mint az ábrán, mint az elméletben, csak most te vagy az, akit elüt az igazságtalanság.

Visszagurulsz a vizsgaállomásra, persze, ha van erőd hozzá, mások addigra darabokra esnek. A rituálé szent: kézifék be, motor le, csend.
A vizsgabiztos bólint. „Hát… ez most nem sikerült.”
És ennyi. Ez az ítélet. Olyan természetességgel mondja ki, mintha azt kérdezné, kérsz-e cukrot a kávéba. Te meg csak ülsz, mint egy citrom, akit épp most facsart ki a rendszer.

És a legrosszabb? Nem is az, hogy elbuktad.
Hanem az, hogy újra kell csinálni. Még. Egyszer. Megint.

Megint beülni, megint stresszelni, megint „majd most sikerül”, megint Simon mondja, megint az a rohadt tablet. És már álmodban is vezetsz, de még mindig nincsen meg az a kurva jogosítvány.

Minél többször próbálkozol, annál kevésbé érzed magad embernek: egy ideges, bizonytalan árnyékká válsz a forgalomban, aki minden dudálástól megrezzen, pedig már túl vagy 1000 kilóométeren.

A legrosszabb pillanat mégsem a vizsga közben, hanem reggel ér, amikor felkelsz, beülsz a buszra, és végiggondolod, hányszor mondtad már: „most sikerülni fog” – majd mentél haza csalódva. Kételkedsz magadban, hogy talán tényleg nem vagy alkalmas. De mégis visszamész, mert a makacs részed nem adja fel. És amikor végre megkapod, nem csak egy plasztikkártya lesz, hanem a bizonyíték, hogy a rendszer próbált megtörni, de te nem hagytad. „Na, a kurva anyátokat, végre megvan!”

Előző rész

Adatlap

Következő rész