Csak egy italt - 01. Rész

Hellobello! 

Cím: 01. Rész – Egy történet sem kezdődik azzal, hogy valaki salátát eszik

Kategória: Csak egy italt kisregény – original

Besorolás: hurt/comfort, drama, romkom, kicsit fluff, femslash majd 

Helyszín: Magyarország, Budapest

Idő: Jelenkor

Részleírás: Lia bemegy a munkahelyére és valami nagyon-nagyon furcsát észlel: minden férfit nőként kezdett látni.

Figyelmeztetés: Káromkodás. 

Korhatár: 14+

Forrás: Saját kútfő!

Adatbázis: itt

Terjedelem:  1. Rész - 1356 szó

Megjegyzés: Ahogy tegnap ígértem, ma meg is érkeztem az első résszel :D kíváncsi vagyok, hogy mit fogtok mondani, mivel azért saját regénnyel még nem nagyon rukkoltam elő eddig (volt 3000 évvel ezelőtt, de arra csak én és a nagy tündék emlékeznek kb. :D )

Jó olvasást!💖 További szép napot!

* * *

Oh, te jó ég!

Ahogy Janice mondaná a Jóbarátokból.

Kezdjük 15 perccel előbb a történetet, amikor éppen beértem a céghez, kék kabátomat ledobtam az asztalomra és máris az ebédlő felé vettem az irányt, hogy megmentsem magam az újrakezdődő, godzilla-erejű fejfájástól. Pedig már egy dolgitot bevettem ébredésemkor, de annak is már egy ideje, amennyit szenvedtem a keléssel. Rég voltam ilyen másnapos, pedig ha belegondolok, hogy egyetem alatt napokat is képes voltam az alkohol hatása alatt tölteni és egy jó alvással ki is pihentem magam, most meg ennyi? Ennyi tropára tesz? Tényleg öregszem.

Kezemet vezettem a fal mentén biztonságképp, hogy el ne szédüljek a folyosón, motyogva mondogattam “jó reggelt”-eket mindenkinek, akivel találkoztam, míg be nem értem a konyhába. Mióta dolgozik itt ennyi ember? Most bezzeg tömegével benn voltak, míg máskor pedig egyedül ücsörögtem az irodában.

Balra esett egy 8 fős asztal, amit egy pipacsos viaszosvászon díszített, míg jobbra esett a mélytéglavörös konyhabútor. Első utam reflexszerűen a kávéfőzőhöz vezetett, csak miután megnyomtam a gombot és hallottam a víz megindulását a gépben, akkor álltam neki felfedezni a fiókokat, vadászva aspirinért. Könyékig túrtam épp bele egybe, amikor lépteket hallva feltekintettem. Ismeretlen nő jött be az ékezőbe, kimondottan magas termetű volt, hosszú lábakkal, széles csípővel. Molett volt ugyan, de formásan, nem az a willendorfi vénusz. Az espresso kávéhoz hasonló színű haja göndören omlott háta közepéig. Lágy, kerekded arcában két barna, nevetős szem foglalt helyet és most is rajtam nevetett, valószínűleg én is ezt tettem volna a helyében, látva nyomorú, másnapos (inkább aznapos) ábrázatomat. Szép nő volt – el kellett ismernem –, noha nem is a kinézete volt megkapó, mint inkább a belőle áradó kisugárzás: jókedvű, erőteljes és aki tudja, hogy mit akar. 

– Szia! – sóhajtottam legyintve és félbehagytam az aspirin keresést. – Biztos te vagy az új lány, Emese mondta, hogy várható a sejtesekhez. Első napod?

– Mi van? – nevetett fel, hangja meglepően mély volt, így csilingelése a japán bambuszból készült szélcsengőkhöz hasonlított, amit idegesítőnek tartottam most ebben a pillanatban. Mintha az agyamat ezernyi tű szurkálná. – Beléd meg mi ütött, Lia?

Nevemet hallva összeráncoltam a szemöldökömet értetlenül. Honnan ismer? Még csak most jöttem… Hacsaknem Emese szája eljárt. De ennyi idő alatt? Hiszen velem együtt érkezett meg, annak pedig aligha öt perce. Igaz, néha nehezen tudott lakatot tenni a szájára, ezt jól tudtam. Régóta, még az egyetemről ismertük egymást és ez a barátság azóta is kitartott, annyira, hogy végül egy munkahelyre is kerültünk, pontosabban ő ajánlotta nekem az egyik álláshirdetésüket. 

– Bár az új lányra kíváncsi vagyok én is, tudod… – vont vállat sejthetően, de én csak továbbra is értetlenül néztem rá. Nem értettem a gesztust tőle.

Mi van? Ennyire hülye nem lehetek! Biztos, hogy nem ismertem a lányt, soha az életben nem találkoztam vele. De soha! 

– Elég szarul nézel ki, pedig aki este legény…

…Nappal lepény – akartam befejezni, de nem tettem meg, hisz ez csak belsős poén volt Robival. A mondás pedig úgy tartotta, hogy nappal is legénynek kell lenni. Erőltettem az agyamat, hogy eszembe jusson, mégis hol, hogyan és miért is találkoztam volna valaha is ezzel a nővel. Honnan tudja, hogy tegnap erős estét tartottam? Minél jobban erőltettem a dolgot, annál inkább éreztem úgy, hogy valaki belülről üti a koponyámat, és az percek múlva szét fog hasadni.

– Minden oké, Lia? – Egy kissé már aggodalmasabbá vált a hangja, lévén, hogy még mindig nem válaszoltam, és úgy néztem rá, mint egy hülyére.

– Nem, tudod… – akartam belekezdeni, hogy rákérdezzek, mégis ki a fészkes fene ő. 

– Tudom, elég durván, én is kellettem, hogy Marcellék haza tudjanak vinni.

– What? – Mi a rosseb? MI VAN? Mi van?! Nem fogta az agyam az információt. Mármint azt persze, hogy berúgtam, de hogy… Gondolataim csapongtak, agyam fájdalmasan nyüszített, mint valami kutya.

– Mennem kell, vár az emulzióm. Te meg idd meg minél előbb, tényleg szarul nézel ki – intett a kávé felé.

– Váá-áááhrjáál – kiáltottam utána, hogy megkérdezzem, mégis ki ő, de amilyen gyorsan jött, pont olyan gyorsan is távozott, akár egy nyári zivatar. Én meg ott álltam elázva tőle és mint akit fejbe vertek, tompa gondolatokkal botorkáltam ki a konyhából, egyenesen utána, hogy tudjunk beszélni. Tekintetem ide-oda kavargott, úgy néztem ki, mint aki menten leszédül a lábáról is, miközben kerestem a barna hajzuhatagot a laborba érve és meg is találtam az én állomásom mellett. Már felvett egy koszosfehér, itt-ott pöttyös köpenyt, épp cuppant a kék gumikesztyű a kezén, és nyúlt a rázótölcsér felé.

De mielőtt odamentem volna, földbegyökerezett a lábam. Az ott… Az ott Robi helye… Felmondott volna…? De hisz az ott Robi köpenye. Felismertem, hisz a védőköpeny bal ujját még nekem sikerült leöntenem orange-g-vel három vagy négy napja, és még azóta nem volt a laborban köpenymosás. Robi helye, Robi köpenye...

Mi. A. Franc?

Kétszer kellett pislognom, és azt hittem a mellkasomból a szívem majd ki akar szakadni, ahogy bennem rekedt a levegő. Tüdőm egyre feszült, kék szemem tágra nyílt. Először nem értettem, mit látok és még kétszer kellett pislognom, gyomrom összeszűkült és hányinger kezdte el marni a torkomat, mindaz, ami nem jött fel tegnap, most kikívánkozott. Eltompult a világ, mint mikor az erősítőt hirtelen letekerik, viszont helyette a színek és formák felerősödtek. Göndör haj, szőke tincsek, kerek mellek, formás seggek, karcsú derekak, ívelt nyakak, vastag szájak, apró orrok, ívelt szemöldökök. Fordítottam fejem egyik irányba, majd másikba és vissza. Rosszul látok? Ha álmodom, fel akartam kelni, ha pedig ébren vagyok, álmodni akartam. Ez nem lehet igaz?! A levegő csípett, mart és égetett, hogy egy szék támlájába kellett kapaszkodnom, hogy ne essek el, mert szédültem, és leszorítottam a szemem, és szorítottam, hogy egy ponton szikrázó agyam ne robbanjon szét, és terítse be a falat véres cafatokkal.

Kétszer kellett pislognom és lábaim megremegtek kocsonyásan, hirtelen megijedve pedig azonnal futottam is már a mosdó felé. Az első fülkét feltépve térdre is vetettem magam, remélve, hogy minden akaratom ellenére tegnap netán bevett hallucinogén tartalmú anyag most távozik azzal a kevés reggelivel, amit alig egy órája magamhoz vettem.

– Jézusom… – nyögtem fel dolgom végeztével és elfordítottam a fejemet a wc kagylótól. Nekidőltem a választófalnak és egy-két pillanatig csak hosszan vettem a hűvös, kissé vegyszerszagú levegőt. A hörgőcskék a torkomban olyanok voltak, mint a burjánzó csipkebokrok. Lángra kellett volna gyújtani őket és akkor kevésbé fájt és sípolt volna. Gyomrom ugyan megkönnyebbült, de kezeim remegtek, gondolataim meg…

– Mi a fasz. – Szebb szó aligha jött a csomóban álló nyelvemre, miközben feltápászkodtam és kiszédelegtem a mosdóig. Megeresztettem a hideg vizet és elkezdtem az arcomba fröcskölni, hogy hűtse le a forrongó gondolataimat. Begőzölve értetlenkedtem, a kérdőjelek arcomról tükröződtek vissza a tükörben. Mi a fene? Jól láttam? Az elmém azonnal elutasította védekezően a tényt, hiszen ilyen nem létezik. Robi nem válhatott nővé egy éjszaka alatt és a laborban lévő többi férfi sem. Hacsaknem mindenki valami ultraszuper hormonkezelésen és műtéten esett át. Lol, mindenki egyszerre.

– Nem, nem – motyogtam a csöndbe és ellöktem magam a mosdókagylótól, hogy legyen merszem elhagyni a helyiséget, ne pedig csak örökké ott ácsorogjak. Lopakodva haladtam végig a folyosón, mint aki még a fallal is eggyé szeretne válni, ámbár az éppen viselt napsárga pólóban ez aligha volt kivitelezhető. Az irodák felé vettem az irányt, és az első üvegfalon betekintettem. Annamarit felismertem, aki a szokásos morcos képpel nézegette a képernyőt és várt csodát az egyik robottól. Új műszer, új programozás… és olyan szépen tudott anyázni, ha éppen valamiért a program nem akart futni. Tényleg irigyeltem érte. No, de nem miatta tekintettem be az irodába, hanem asszisztense miatt. Új fiú volt, még a próbaidejét töltötte nálunk, helyes kis suhanc volt, csak borosta nélkül körülbelül öt évet is simán letagadhatott volna. Szerintem kocsmában mai napig is elkérik a személyiét, hogy tizennyolcat töltött-e már. Most azonban nem Krisztiánt láttam, hanem egy magas, vékony nőt, hosszú ujjai csendesen jártak a klaviatúrán és susogva próbálta csitítani Annamáriát. Krisztián szikár férfi volt, ő az a csontos fajta, aki annyit ehetett életében, amennyit akart, mert sosem fog meglátszani rajta. Ez a nő is pont olyan vékony volt, lapos és karcsú.

Nem… Nem… Megráztam a fejem, és haladtam tovább, egyenesen főnököm irodájába. De amikor az asztal mögött a laptopnál egy barna, rövid hajú nőt láttam meg, aki szemöldök ráncolva telefonált, meg akartam szűnni létezni. Ő Gábor?

Miért?

Hogyan?

Mintha az agyam összeesküdött volna ellenem, és tévképzetet generált volna: mindenhol nőt láttam. Egyetlen egy férfi sem volt az irodákban, sem a laborban. 

Oh te jó ég!

Mi történik velem?

⌂ Tartalomjegyzék    Következő rész »