Hogyan felejthetném el?

Hellobello! 

Cím: Hogyan felejthetném el?

Kategória: novella – one-shot, fanfiction  

Fandom: Star Wars – Maulidala – Darth Maul plátói szerelme & Padmé Amidala irányába

Besorolás: 300, egyperces, sci-fi, death story (? ki tudja...), Maul pov.

Helyszín: nincs egyértelmű, Maul érzéseiről van szó. 

Idő: Az sem egyértelmű, YE 32 (Baljós árnyak megjelenik) 

és 10 évvel később, mikor a testvére rátalál.

Leírás: Ha mondjuk Darth Maulnak lettek volna érzései Padmé iránt. 

Figyelmeztetések: SPOILER azoknak, akik nem látták a Han Solo filmet vagy nem ismerik az animációs sorozatokat! 

Ezen kívül OOC eléggé és 

vegyük death storynak, végül is meg fog halni majd...

Korhatár: 14+ 

Forrás: a forrás maga George Lucas, ezen kívül volt egy ihletadó videó, ami a címet is magába foglalhatja, először songficet akartam írni, de végül ez nem az lett. 

Terjedelem: 300 szó

Megjegyzés: Nagyon van írhatnékom, ennek ellenére  hosszú ideig képes vagyok a monitort nézni és egy szóval sem gyarapodni, pedig tudom, hogy mit szeretnék írni :( Úgyhogy most csak ennyi futotta tőlem, de igyekszem! 

Megjegyzés 2: ne kérdezzétek honnét jött a ship... rációt nem látok benne, de tetszik. 

Megjegyzés 3: Remélem jól vagytok, kitartást! 

Jó olvasást!💖 További szép napot! 

* * *

Emlékeztem...

... egy nőre, aki álmaimban kísértett, és minden egyes ébredéskor ki kellett őt rángatnom nem csak gondolataim, de csatakos bőröm alól is. 

Emlékeztem...,

... hogy először holoképen láttalak; fiatal voltál, de ennek ellenére tettrekész királynő, aki tenni akart valamit a népéért. 

Emlékeztem...

... a lágy vonású arcodra, a hajadnál is sötétebb, sokatmondó tekintetedre, a vörös csíkra az alsó ajkadon, amit a rúzzsal húztál. Több, mint kellemes voltál a szemnek. 

Emlékeztem...

... a cicomás öltözetedre; piros köntös, narancssárga szoknya és a szivárvány még megannyi színében pompázó réteg, amivel felpáncéloztad magadat, a hangodra, amivel ugyan ostobán beszéltél a békéről és igazságosságról, de amit képes voltál fegyverként is használni. 

És akartalak. 

Mint a hatalmat és az erőt. Még annál is jobban. 

Vágytam rád. 

Emlékeztem...

... az első és egyben utolsó találkozásunkra. 

Érted jöttem. Pontosabban, nem csak érted, hanem a két jediért és az összes többi emberért, aki el akarta foglalni a palotát. 

A cipőm koszos volt, a köpenyem dögszagú és fénytelen fekete, a tekintetem vérben forgott. Egy temető csendjével álltam előtted, előttetek, és te... te dőre kopjafaként: – Kerülő úton megyünk.  Belesajdultak a csontjaim, azok is, amik nem a sajátjaim, de dicskoronát fontam belőlük a homlokomra. Éreztem, ahogy a haragom tüze szikrát kapott és életre kiáltotta magát bennem, hogy létezhessen, pusztíthasson és ne hagyjon maga után mást, mint törmeléket és halált. Mindent el akartam pusztítani, hogy megértsd, hogy végre valahára megértsd: ezt mind miattad is teszem.

Utánad akartam menni, megragadni és kitépni az összes tolladat, hogy soha el ne repülhess tőlem. 

Emlékeztem..., 

... csontig hatolva fáztam, fogaim recsegtek és dideregtek az örök magányos zuhanásban. 

Emlékeztem...,

... amikor utoljára még eszembe jutottál, pont úgy, ahogy először láttalak a holoképen: fiatalon és büszkén. 

Emlékeztem... 

... a sötétre. A súlyos, fullasztó és iszonytató sötétre.  

És emlékeztem...

... az ébredésre. Mintha csak egy álomból ébredtem volna fel. 

De tudod, kétszer nem hibázom, Padmé. Befejezem a küldetésem. 

(mindenki értelmezze úgy, ahogy szeretné a végét)