Why did you allow me to live?

Hellobello! 

Cím: Why did you allow me to live?

Kategória: novella – one-shot, fanfiction, au  

Fandom: Star Trek – Khanlan – Khan Noonien Singh (2. részből) & Jaylah (3. részből)

Besorolás: drama, sci-fi, hurt/comfort, first time, erotikus beütés, a/a, smut

Helyszín: Yorktown, Föderáció

Idő: 2263 (Star Trek: Beyond eseményei után)

Leírás: Jaylah véletlenül felébreszti Khant, majd aztán vissza is fagyasztatja. 

Figyelmeztetések: Kissé OOC!

Korhatár: 18+ inkább.

Forrás: Justin Lin (3. rész) és J.J. Abrams (2. rész) rendezőknek köszönhetően. 

Terjedelem: 2431 (+110) szó
Megjegyzés: Nagyon rég jelentkeztem, ennek egyszerű az oka, hogy egyrészt az egyetem megesz, másrészt novemberben elkezdtem a NaNoWriMot, hogy az ItS-t átírjam. Azonban 29 ezer szóig jutottam el, mikor rájöttem, hogy nem egy-két hibája van, hanem több, és kezdhetem elölről, egy új koncepcióval, amit el is kezdtem, azonban a vizsgaidőszak közeledtével már nincs időm tovább írni, másrészt besokalltam a napi 1000-2000 szótól, úgyhogy lassabbra vettem a tempót vele. El fog készülni, be fogom fejezni. Ennek köszönhető, hogy végül előbb tudtam ide posztolni, még ha megint csak egy átírt történetet :D Nagy változás nem történt benne a régi verzióhoz képest, a szöveget kissé kipofoztam, egy-két reakciót átírtam, de semmi mást nem változtattam, nem is akartam változtatni. Ilyen volt a régi énem, ez is hozzám tartozott :D  

Megjegyzés 2: Ti hogy vagytok? Hogy bírjátok a mostani helyzetet? Remélem, mindenki jól van! Vigyázzatok magatokra!

Megjegyzés 3: Végén kulisszatitkok ;)
Jó olvasást!💖 További szép napot! 

 * * *

Egy kéz ért a nyakához, simított végig az ívén, ismerkedett porcelánfehér, bársonyosan puha bőrével, de ez nem volt elég. A levegő fogyott, a világ elhomályosult, kizárt mindent és mindenkit. Csak ő maradt. És egyre éhesebbé tette. 

Többet akart, és többet, minél jobban és pontosabban az emlékezetébe véshesse, hiszen az idő sosem állt meg, mindig csak zakatolt tovább, akár egy vonat, alig hagyva pillanatot az utasoknak... 

Nesztelen léptekkel szlalomozott a kapszulák között, melyek hosszú sorokban feküdtek egymás mellett, előtt, mögött. Embernagyságú és -szabású, lecsiszolt dobozok voltak, melyekre nem talált választ az érkező, hogy mit keresnek a raktárrészleg egyik elhagyatott, zárt termében. Ennyire veszélyesek lennének? Vagy szimplán csak megfeledkeztek róluk az emberek? 

Botját húzta a padlón és igyekezett minél csöndesebben lépkedni a tejfehér bőrű nő, akinek arcán éles, fekete tetoválások futottak végig, még fehér, összefogott haja mentén is feje búbján. Karmazsinvörös, a kadétokra jellemző egyenruhát viselt, mellkasrészen egy kitűzővel, igazság szerint nem állt olyan jól neki, túl erős volt a kontraszt a ruha és bőre között, esélye sem volt beleolvadni a tömegbe. Sorra nézegette a kapszulákat, meglepődve, hogy mindegyikből egy emberi arcot vehetett ki. Megállt az egyik mellett és lehajolt. A gyors hibernálás a meleg leheletet is ráfagyasztotta a kis ablakra, hegyes, csillogó jégvirágok bomlottak szét az üvegen, keretet adva a benne lévő, jóképű arcnak. A férfi sötét hajában is elhullt virágszirmokat idéztek a kis, apró szilánkok, melyek megcsillantak a félhomályban. Fagyott vonásai nyugalmat árasztottak, utolsó pillanataiban elfogadhatta, hogy mi fog történni vele. 

Jaylah nosztalgiázni kezdett, mikor még nem Krall bolygóján töltötte a napjait, hanem sokkalta előbb. Régi, fásult, foszladozó emlékképek a családjáról, a hajó legénységérő és az együtt töltött percekről: bulik, játékok, séták, tanulás és minden más. Olyan régi és távoli foszlányok voltak ezek, mintha egy másik élet lett volna. Egyrészről így volt, másrészről viszont a múlt hozzátartozott: Krall, USS Franklin, Kirk és csapat, majd az Akadémia is folyamatosan csiszolgatta, akár egy gyémántot. 

Lassan leguggolt a férfi mellé, először csak megvizsgálta a kapszulát a pillantásával, majd körbe is tapogatta, hogy talál-e rajta akármit, akár egy gombot, mélyedést, de oly tökéletesre volt készítve sima, egyenletes felszíne, hogy nem akadt keze ügyébe semmi sem. Nem maradt más, minthogy rákönyököljön a fémdobozra és próbálja elképzelni, hogyan is került az idegen bele, azonban akármilyen élénk fantáziával is volt megáldva, az igazság messze állt az ő repkedő gondolataitól. 

Keskeny derekánál fogva húzta magához egészen szorosan, hogy a buja lélegzetvételeik köntösként vonják be őket. Lenézett a nála nem sokkal alacsonyabb nőre, bele a sárgás, Pokolt idéző szempárba, nem is tudta, hogy a kárhozat ennyire édes. Miért nyűgözi le? Mit lát benne, amiért több, mint bárki más? Kilökte a kezéből a botot, nehogy akadályozza őket, mielőtt még partnere valami ravasz, kis ötlethez nem nyúlna vele. Hangos koppanás dekadenciája zavarta meg kettejük szétbomló pillanatát, de egyik sem foglalkozott vele. A bot lassan elgurult tőlük, mintha ő is csak egymásra hagyná a kettőt. 

A támadás váratlanul érte, pedig még az előbb alig tudott felállni a férfi, nem csoda, egész testének idő kellett, ki tudja, mióta volt hibernálva. Most mégis lendületesen ugrott egyet az irányába, hogy a kellő távolságról pontos és erős ütést mérjen rá. Az ösztön nagyobb úr volt, arrébb szökkent döbbenetében, kész volt megküzdeni vele, még ha nem is tudta, hogy miért kellene. Volt ideje kitanulni a közelharcot, és egy férfi nem lesz ellenfél... Először egyszerűvel kezdte: ökölbe szorított kezekkel, támadóállásból pördült a szálkás alkat felé, hogy rámérje az ütést, de Khan megállította és enyhén vicsorra húzta a keskeny ajkát, hogy megint felül maradt, mutatva, hogy a nő sehol sincs ellene. Jaylah nem maradt rest – újra, újra, újra és újra lecsapott, mégis kénytelen volt többször védekezni, mint akarta volna, ahogy Khan újabb technikákkal bűvölte el, amikre jól irányzott, erővel teli támadásokkal válaszolt. Jaylah bármennyire is jól harcolt, most alul kezdett maradni, egyre csak hátrált, márpedig a fal nem volt oly messze tőle, kellemetlen lenne a kettő közé szorulnia: nem lenne menekvése. Végül botját vette elő és rögvest több holoképet vetített ki magáról, amik körbevették a férfit. Ezt neked! Elégedetten mustrálta a zavarodott embert, majd kihasználva az esélyét, ütni-vágni kezdte, ahol érte, még ha ezzel le is buktatta az igazi valóját. Khan védekezve szabadult meg tőle, és visszasétáltak az előző szereposztásba, ahol a nő lassan és nesztelenül keringett körbe-körbe, mint vad a prédája körül. Becserkészi és valahogy inaktiválja, megölnie nem kellett, hacsaknem azért, mert a férfi ezt tervezte vele. Még csak azt sem tudta, hogy ki, illetve mi ő. 

A férfi kapkodta ide-oda a fejét, míg végül köhintett egyet. A mozdulata lendületes és pontos volt. 

– A lenyomataid nem hagynak hangot, de te igen, ugyebár? – jegyezte meg arrogánsan, arcára mindentudó vigyor kúszott: megtalálta a nőt, aki épphogy kifordult a halálos csapások ellen, már pedig a férfi nem kímélte, sőt egyre agresszívebben támadt. Végül Jaylah egy végzetes gáncsolásban elvesztette egyensúlyát és a hideg padlóra zuhant, hangosan puffanva. Hogy beverte a tarkóját, vagy csak Khan legyintette meg, nem tudta volna eldönteni, ahogy látómezejében apró, sötétedő foltok jelentek meg és terjedtek. Pislognia kellett, hogy szeme fókuszálni tudjon és láthasson bármit is, most éppen a fölé tornyosuló Khant, aki lehajolt és hófehér hajába markolva emelte meg a fejét. Felszisszenve mozdult, ahogy a férfi irányította, mielőtt még letépné a fejbőrét.

– Ismersz egy Spock nevű vulkánit? – suttogta halkan Khan. – Látom igen – mosolyodott el, ahogy a nő arcára kiülő értetlen, majd inkább meglepett kifejezést vizsgálta. Jaylah nem direkt, de akarva-akaratlanul is elárulta szavak nélkül, hogy ismeri a nevet, ismeri az illetőt. 

– Nem! – kiáltotta ellenkezve, de még inkább csak beismerve a tényt, mire újra visszaesett a földre. Megtámaszkodva, megkapaszkodva igyekezett felállni, de a férfi nem hagyta. Erőfölényben volt, amit ki is használt, bármennyire is erőlködött a nő. – Fogalmam sincs, kiről beszélsz! 

– Oh, dehogynem – hajolt le újra hozzá, pofátlanul közelről mosolyogva. – A szemed mindent elárul. 

Enyhe morgásként válaszolt és azon volt, hogy feláll, azonban a csapás gyorsabb volt, azonnal elsötétült előtte a világ és visszahanyatlott, eszméletlenül terült el a talajon. Khan egy ideig még nézte az arcot, mely úgy nézett ki, mintha aludna, talán boldog álmok között járva, talán nem, az eszméletlenség leginkább egy sötét féreglyuk volt, amiből vagy kijutott az ember, vagy nem. 

Lassan alányúlt, karjai közé kapta és egészen a falig cipelte. 

– Köszönöm – duruzsolta búgóan. – Ugyan, nem tudom, miért hagytál felébredni, de segítettél – rakta le, mellé pedig a botot, majd már tova is suhant, hogy intézze a dolgát, és a többi kapszulát, a családját. 

Lehajolt, végig cirógatta a csábító ajkát, majd le is tapasztotta sajátjával éhesen. A forróság tovább áramlott és tönkretette. Ez a végtelen meleg úgy rágta az agyát, ahogy termeszek rágják a fát. Nem érzett ilyet, hiszen csak létrehozták… és nem ezzel a céllal. Mégis a gyönyör pókhálóját szőtte köré a nő minden érintéssel. Mi ez az ismeretlen? Édes, balsorsú csókokkal töltötte meg a nő színekkel, mintha ez lenne az utolsó alkalom a ledek kietlen fényében. Az első és az utolsó. 

A lifthez rohant, száguldott végig a folyosón, hogy megállítsa a férfit, aki már megnyomta a gombot. Nem! Még el tudja érni! Farkasszemet néztek, a tengert látta a kék szempárban, ahogy egyre szűkült közöttük a távolság, már csak méterek voltak, mikor az ajtó becsukódott és elnyelte szeme elől Khant. Becsúszva fékezett le, épp hogy nem ment neki az összecsukódott fém falnak. 

– Fenébe! – sziszegte és azonnal a kis képernyőre pillantott, ahol a kék pont mozgott, még a férfin volt a nyomkövető. Már szólt a vezetőségnek, a riasztás azonnal megindult, Khannak aligha lesz esélye elhagyni az épületet, úgy, hogy mindenki őt keresi. Kivéve, ha egy felszállásra kész géphez jutna, amivel egyenesen Spock nyomába indulhatna. Mit tett Spock? Feszülten toporgott a következő, a férfi után induló liftben és alig hogy nyílt az ajtó, már ugrott is ki belőle, mintha csak tűzzel kergetnék. Végig száguldott a termen, folyosókon, alagutakon, átjárókon, míg be nem tudta előzni Khant. Mégis csak ő ismeri jobban az épületet. 

A férfi is lefékezett, meglepte, de a nő kezében lévő tárgyra pillantva azonnal meg is értette, amit egy hetyke mozdulattal ki is akart csapni a kezében, csakhogy a holokép szertefoszlott, akár egy álom és Jaylah mellőle tört ki nem sokkal, beérve végérvényesen is. A kezdeményezés ereje nála volt. 

A földre estek mindketten. Jaylah egy másodperccel, aligha többel, de gyorsabb volt, és máris a derekára ült mindkét kezével megcélozva a férfi arcát. Kölcsönkenyér visszajár. 

Khan ugyan megemelte a kezét védekezően, de az ütés váratott magára. A nő meggörnyedt zihálva, pár apró, fehér tincs az arcába hullott. 

– Miért? Miért csinálod ezt? 

– Miért ébresztettél fel? – kontrázott rá a másik halkan. 

– Nem tudtam, mi vagy... 

– És most? Tisztában vagy vele pontosan? – nézett fel rá, tekintete egyszerre volt jéghideg és tűzforró, majd már lökte is le magáról a nőt, kihasználva a pillanatot, és a fehér nyakánál fogva skatulyázta be. Érezte ujja alatt bőre melegét, a lüktető ereket, melyekben pulzált az éltető vér minden egyes szívdobbanásra. Életfunkciók sokasága vonult végig csak keze alatt, amit egy erős mozdulattal megszüntethetett volna, helyette csak farkasszemet nézett vele. 

– Nem ember vagy... – krákogta Jaylah, miközben az erős kézbe kapaszkodott bele, hogy lefejthesse az ujjait. – Téged csináltak ilyenné egy rakat többivel együtt... 

– Jó helyen keresgélsz – gúnyolódott vele cinikusan. 

– Elmondták. Nem… – fuldoklott, a hófehér arcán vörösség kúszott fel, kidagadtak homlokán az erek. – Nem ismered az alapvető dolgokat, nem ismered, ami az élethez tartozik, csak az utazás, csak a legénység, csak a harc... – vájta bele körmét a férfi bőrébe, ahogy erőnek erejével téphesse le az ujjait nyakáról, de minél szorosabbá csúszott Khan keze a nyakán, annál gyengébb lett. 

– Ugyan – nevette ki Khan, de tekintetében hullámok fodrozódtak. – Nem tudsz te semmit, nem ismersz.

– Nem… Valóban nem – erőlködött nekifeszülve, de Khan jóval erősebb volt. – De erre hoztak létre…

– Tévedsz – sziszegte, akár egy kígyó. – Ne próbálj játszadozni. Miért ébresztettél fel? 

Jaylah szája elnyílt, hörgött és harákolt, hogy levegőt tuszkolhasson le a saját torkán, a nyomás ráereszkedett, szíve egyre vadabbul dübörgött, ahogy ellenkezett és próbált kitartani, de az oxigén vészesen kevés kezdett lenni. Nem! Nem lehet így vége! 

– S... Se... – kezdett bele, de egyszerűen képtelen volt folytatni. 

Khan nézte, az aurájába hajolt, és szánalom csillant a szemében, amiben visszatükröződött a nő vörös arca, az életének utolsó pillanata, amit ott tartott az ujjai között, mintha csak egy szívet fogna. 

Végül elkapta a kezét. Jaylah teste azonnal reagált, mély levegőt szívott be megkönnyebbülten, mint mikor búvár bukkan fel a vízfelszínen, ahogy elterült a padlón. Egy pillanatra mozdulni sem bírt, csak hogy végre kapott levegőt. Levegőt! 

– Semmiért... – köhögte haloványan, ahogy szervezete igyekezett helyreállítani magát. Khan meghökkenve fordította vissza a fejét, egyértelműen nem volt válaszra felkészülve, nem hogy ilyenre. Jól hallotta-e? Nem hazudik? Semmit sem akart elhinni vagy bizonyos lenni. Ki volt ez a nő? Egy senki, aki azt mondta, hogy nem akarná felhasznál, ahogy mindig is tették Khannal, és cserébe ő is mindig is tette, hogy békét adhasson családjának. 

Fehér bőrét cirógatta, hallgatta a lágy sóhajokat ostromlása közepette. Olyan ösztönök bukkantak elő, amik régóta nem, melyeket eddig nem nagyon ismert, mint érzelmeket, persze a tudás róluk ott szunnyadt elméjében, de teljesen más volt tudni, mint tapasztalni. A láz nem ment lejjebb, és az egyetlen, aki kigyógyíthatta belőle, az épp itt volt a karjai között, magához vonta, ölelte, csókolta még szorosabban, feledve a valóságot, feledve mindent, már nem volt két külön test, csakis egy. 

Besétált a terembe, ahol senki sem volt láthatólag, de megannyi szenzor és kamera tartotta szemmel Khant, nehogy újra nyúlcipőt húzhasson. Körbepillantott, majd szemben az speciális, üvegfalú börtönre, ahol benn állt a magas, szikár férfi, két kezét háta mögött összekulcsolva, mogorva arckifejezéssel. 

Szeme se rebbent, mikor belépett a kadét, aki miatt egyáltalán felébredt, és aki miatt fogságba került. Véletlen hiba feldöntötte az első, majd a sokadik dominót is, egymás után hozva a következmények sorozatát. 

Lassan a térelválasztó falig sétált, a lehető legközelebb hozzá. Úgyis ott volt a fal, azt áttörni nem tudja a férfi. 

– Vissza akarnak fagyasztani. 

– Oh, jól tudom – csattant Khan hangja megvetően. 

– Kértem neked időt még – fűzte mellé Jaylah mellékesen, hogy valóban volt ilyen „rendes” a szuperkatonához. 

Khan ívelt szemöldöke az egekbe szaladt, ajka elnyílt, de hang nem tört ki rajta. Mondani akart valamit, de végül csak visszacsukta száját, mint valami halacska. 

– Nincs mit – vont vállat a lány és már fordult is volna ki a teremből, hiszen ennél többet nem nagyon tudott volna mondani a férfinak.

– Várj! ... – nyúlt a férfi ösztönből váratlanul és lépett a falhoz. – Miért? 

– Örülj neki – tekintett vissza. – Töltsd úgy, ahogy szeretnéd – intett. – A megfelelő szabályok betartása közepette. 

– Megszánsz? – ciccegett Khan elfordulva az üvegfaltól. De ennek ellenére mit volt mit tenni? Idő, idő és idő, ő pedig értékelte ezt. – Akkor maradj – dörrent a hangja erősebben, mint ahogy akarta. – Úgy... Khm – köhintett egyet a felindulásra. – Úgy sincs itt senki és... – bökte ki lassan, nem tudta, hogyan is köszönje meg, vagy hogy egyáltalán megakarta-e köszönni. 

– Mindenki érdemel életet. Tudom, milyen mikor telik az idő, és nem tudja az ember jól felhasználni, ugyan egy pár évvel többet eltapostál már, mint én – dőlt neki a falnak. 

– Logikátlan egy nőszemély vagy – jelentette ki gúnyosan. – Kiengedsz, elkapatsz, majd adsz időt... Nem vagyok a játékszered. 

– Nekem aztán nem – bólintott. – Azt sem tudom, igazán ki vagy... 

– Ezt már tisztáztuk. 

– Tisztáztuk? Szuperkatona, létrehozott, egy tucat többivel, aki csak azokat védi, és? Ez a jellemed? – lépdelt vissza karba font kezekkel. – Kötve hiszem – támaszkodott neki az üvegnek, így olyannak tűnt, mintha csak centik lettek volna közöttük, érezhette volna akár a meleg leheletét is, ha nincs ott az üveg. – Nem öltél meg, mikor lehetőséged adódott, így inkább egyenlítek, ne kelljen adósnak maradnom. 

Khan elhúzta a száját. Más világban éltek, és az övéké aligha fog valaha is fedésbe kerülni ennél jobban, felesleges lett volna bármit is mondania, mégis megtette: – Menyi időm van? 

– Három nap, ha minden igaz, de ez már nem rajtam múlik, hanem a vezetőségen és a te viselkedéseden – lökte is el magát az üvegtől. – A viszontlátásra! 

Ha Khan meg is akarta állítani, nem tette, tudta, hogy holnap úgyis el fog újra jönni az ismeretlen nő. 

Ölelte, szorította, meztelen vállába harapott, ahogy tartotta. Egész teste izzott, mint fortyogó magma a kitörésre kész vulkán belsejében, már-már szinte fájdalmas és elviselhetetlen volt, mindezek ellenére mégis békés, itt nem volt senki és semmi, itt csak ők voltak. Látta a homályban a kirajzolódó, élénken ragyogó szempárt, érezte vágyát, rajta futott át, benne dobbant szívverése, ahogy lassan szikrát csiholt, hogy fellobbanjon fényük a beteljesüléstől, míg a pillanat szét nem robbant és egyedül maradtak hiányukkal. 

Nesztelen léptekkel szlalomozott a fehér kapszulák között, melyek hosszú sorokban feküdtek egymás mellett, előtt, mögött... Embernagyságú és -szabású, lecsiszolt dobozok, melyek mindegyikében feküdt egy alak. Botját húzta a padlón és igyekezett minél csöndesebben lépkedni a fehér bőrű nő, a legkisebb zajt sem akarta csapni, nehogy felébressze az alvó arcokat. Sorra nézegette őket, míg végül megállt az egyiknél, egy ismerős arcnál, egy ismerős békés, nyugodt férfinál. 

Lassan leguggolt mellé, így rákönyökölve nézte a férfit és próbálta elképzelni, hogy vajon újra fognak-e még találkozni. Valaha, valamikor, valahol...

* * *

Kulisszatitkok: 

Első megjelenés: 2016. 09. 22.

Eredeti terjedelem: 2277 szó

Ekkor készített borító: →

Egyéb: 

• Star Trekkel viccen kívül pár évvel ezelőtti születésnapomon ismerkedtem meg először, miközben angol kurzusra jártam. Emlékszem, hajnalig néztük egybe barátnőmmel a filmeket, és utána másnap mentünk moziba megnézni a harmadikat. Ennek a hatására írtam aztán meg ezt a novellát egy kicsivel később. 
• Nagyobb terjedelemmel terveztem akkor, de rájöttem, hogy sem időm, sem akaratom nincs a megírásához, így ennyibe sűrítettem be. (No meg Star Trek elég nagy univerzum, amibe annyira nem vagyok jártas.)
• Akkor ismerkedtem a szerkesztéssel is, úgyhogy persze, hogy készült egy fejléc is hozzá. Itt látható minden hibájával együtt.
• És ha már szerkesztés: ↴