Bloody Miracle - IV. Rész

Hellobello!

Cím: Bloody Miracle
Alcím: Illusion

Kategória: novella – több részes, AR

Fandom: Éhezők viadala – Cashle – Cashmere & Gale

Besorolás: hurt/comfort, drama, enyhe whump és dark, a/a, cliffhanger a végén, romantikuska...

Idő: Harmadik film/kötet idején.

Helyszín: Panem, Észak-Amerika
Leírás: Megkezdődött a panemi viadal. A podok kíméletlenül ölnek meg mindenkit, Cashmere észbe sem kap és a csapata nem hogy darabjaira, de még megmaradó részekre sem hullott. 

Forrás: Éhezők viadala au, így minden jog a szerzőt és a rendezőt érinti. Inkább a filmekre épít, már amennyit... 

Figyelmeztetések: Felkavaró tartalom, trágár beszéd.

Korhatás: 16+

Terjedelem: 4. Rész - 2837 szó

Előző részek: 01 02 03

Megjegyzés: Hát eljött az év vége, vizsgák, zh-k és érettségik. Időm majdnem nulla, de hál' isten van egy-két előre megírt bejegyzésem, amit elő tudok húzni, noha most egy novellán dolgozom azért... Igazából mindenkinek kitartást és reméljük, javulni fog az idő! 
Megjegyzés 2: Lassan a végére érünk ennek a novellának... Már csak egy rész.  

Jó olvasást!💖 További szép napot (és sose hagyjon el bennetek a remény)!

* * *

Elmúlás, mely tiszta és egyszerű, legalábbis így gondolnánk… Annyit rágódtam már ezen a kérdésen, hiszen magam is megéltem, vagy csak majdnem, de most megint itt az esély, hogy a front vonalon meghalhatok… Nem akarok meghalni? Még mindig vágyok az életre? Mégis miért? Csak merüljünk el, engedjünk el mindent… De képtelen vagyok, még valami tart, valami ismeretlen, amit nem találok… Még van valami, ami ehhez az élethez kötne? Úgy tűnik.

– Cashmere... – jött egy hang a hátam mögül, és úgy fordultam meg, mint akit valamin rajta kaptak. De az ismerős sötét szemekre csak elmosolyodtam. 

– Gale – biccentettem. – Milyen a sztár csapat tagjának lenni? 

– Hidd el, nem tudtam, hogy te nem oda kerülsz... – kezdett bele megbánt arccal, de egy legyintéssel csöndre utasítottam. 

– Mindegy. Engem nem zavar, sőt lehet meglepett volna, ha Coin engedte volna. Nem lényeg. Jó lesz az első sorokban harcolni, te meg addig védd meg a Viadalosokat – mosolyogtam és nyomtam el a keserű hangnemet. – Ne halj meg, oké? 

– Te se! Ígérd meg, hogy nem fogsz – lépett mellém és nézett a távolba, majd újra rám. – Hallod? 

– Igyekszem, megígérni nem tudom, de próbálok nem hulla lenni. Különben is, kit kéne lefognod Johanna ellen? – löktem oldalba, kissé kiparodizálva a jelenetet. – És milyen bekerülni egy Viadalra? Őszintén szólva, én az elsőt nagyon vártam – kezdtem bele a trécselésbe, mintha az elnyomhatna minden más értelmet. – Csak mikor kijöttem, akkor esett le, hogy már nem ugyanaz vagyok, mint aki belépett – húztam el a számat. – Fura harmadjára is bemenni... 

Nem válaszolt rögtön. Többször is belekezdett, de nem szólalt meg. 

– Csak vigyázz magadra!

– Mindenképp – igyekeztem mosolyogni rá, miközben valami kétes érzés belemászott a szívembe és kezdett el marni belülről. Miért olyan nehéz beszélnünk most? – Tudod, megbecsülöm az időt, amit kaptam és szeretnék kitartani, hogy tovább élhetem. Köszönöm, hogy mellettem voltál és támogattál, kiálltál Coin ellen – mondtam halkan, de tudtam, hogy érti. – Nem cserélném el semmire sem...

– Én sem. Jó volt figyelni téged, kiismerni egy Hivatásost. Azt hittem, tudod, mind beképzeltek vagytok, de úgy látszik csak azok, akik még nem voltak az arénában. Cashmere... – mondta ki a nevemet, hogy belsőm megremegett. Egy pillanatra lehunytam a szememet és nyugodt arckifejezéssel néztem fel rá. 

– Meg foglak ezek után keresni. Bárhol legyél is, rendben? 

Nehezen bólintottam, szívem hevesen dobogott a mellkasomban, mégis úgy éreztem, hogy az idő lassult. Végtelen pillanatnak tűnt, míg ezek a szavak elhagyták az ajkát és jutottak el a fülemig. Megkeres... Tényleg így gondolja? Vajon mit érezne, ha a holttestemet tudná csak előkeríteni egy romos ház alól? Zavarná? Vagy csak túllépne annyival, hogy Hivatásos. Lelkem mélyén sejtettem a kérdésre a választ, de nem akartam bevallani magamnak, rettegtem, hogy rosszul látom az egészet. 

Hozzáhajoltam lábujjhegyen, megcsapott illata, arcomat enyhe pír öntötte el. – Köszönöm – suttogtam közvetlen közelről. – Sokat jelent, hogy ezt mondtad – nyomtam az arcára egy puszit és sóhajtottam fel. 

– Vigyázz magadra – kapta el gyengéden a derekamat és tartott meg, míg másik arcomra ő is nyomott egy csókot. Arra a röpke pillanatra számomra megállt az idő. Megakadt a torkomban a feltörő sóhaj, és beleborzongtam a gesztusba. Zavartan néztem félre, de ő is kerülte a tekintetemet. Elengedett, ellépett tőlem és elsétált. Volt-nincs már a pillanat. Még egyszer visszapillantott felém a válla fölött. Arcát a nap utolsó sugarai világították meg, hirtelen fel is támadt a szél, mintha sarkallni akarta volna, hogy menjen el. Sötét szemei élénken csillogtak, de most sem tudtam kiolvasni az érzéseket. Rejtve maradtak előttem, sejtésem szerint örökre. 

Nehéz sóhaj hagyta el a torkomat, ahogy néztem, hogy távolodik, majd eltűnik a többiek között. – Viszlát Gale Hawthorne! – suttogtam magam elé. Felnéztem az égre, a napból már csak egy apró csík látszott, ideje volt mennem. Ideje volt túllépnem mindenen, ideje volt harcba vonulni a többiekért, ideje végezni Snow-val. Cashmere, kiképeztek, harcra teremtél, itt az ideje megmutatnod, hogy mit is tudsz! 

Kezem ökölbe szorult, és céltudatosan vonultam vissza, vettem magamhoz felszerelésemet, és végre megkapott fegyvert pedig szorosan fogtam. Az egész csapat kivonult, ahogy azok is, akik az első hullámba voltak osztva. Felnéztem a sötét, tiszteletet parancsoló épületekre, majd felemeltem a fegyvert tartó kezemet. 

– Készen vagyunk! – ordított Athen, majd egyezményes jelre indultunk meg a saját utcánk felé. Mielőtt még eltakartak volna az épületek, visszatekintettem. De nem láttam senkit, akit ismertem volna. Intettem egyet ügyetlenül, majd határozottan, dacosan indultam meg a többiek nyomában. 

– Ne szakadjunk el egymástól! – kiáltotta az osztagvezető. 

Mély lélegzetet vettem és zárkóztam fel. Kezdődjön a játék! 

Snow, érkezünk.

***

– Futás! Fuss! – kiáltotta a hang, én pedig azonnal mozdultam a menedékből, rágcsálószerű kutyák ugattak a nyomunkban. Ez volt a sokadik pod, mely nem volt rajta a térképen, és kezdett az irányítás kicsúszni a kezünkből. 

– Jesse! – ordítottam hátra. – Siess! 

De az arcán nem volt érzelem, nem tudott úgy futni, mint én vagy akár a többiek. Megrázta a fejét. 

– Ne csináld ezt! – morogtam, de mielőtt fordultam volna az egyik szörnyeteg beérte. Éles, tűhegyes fogait a szőke lány vádlijába mélyesztette és rántotta hátra Jesse-t. A többiek feljajdultak, ahogy a lányt elragadták és pillanatok alatt körbeállták. Szétmarcangolták még élve, csak hörgő hangja hasította ketté a levegőt. Nyeltem egyet. Nem azért, mert féltem volna, sokkal inkább a lány miatt, aki tapasztalatlanságból és alul képzettségből adódóan lemaradt, esélye sem volt... Nekünk többieknek van? Nekem van?

Már csak nyolcan maradtunk. 

– Cashmere, húzz bele! – jutott el a fülemig, de nehezen mozdultam. Régen simán végig tudtam nézni, hogy mások milyen elborzasztó halállal haltak meg, de most... Valami megváltozott bennem. 

Szenvtelen arccal fordultam el és hagytam hátra, hiszen nem sokáig fogják még marcangolni a sovány lány testét. Ujjaimmal újra megszorítottam a fegyvert, mely elhintette bennem a magot, hogy egy Hivatásos vagyok még, viselkedjek is úgy. 

A csapat után eredtem szó nélkül. – Hol van ismert pod? – kiabáltam előre. 

– Tíz méterre. Szedd össze magadat, talán akkor megállíthatjuk ezeket a dögöket! – jött a válasz, és közben előre törtem a futásban, legalább ebben jó maradtam, még ha erőm teljében már úgysem kerülhetek.

Megálltunk a kijelölt utcánál és dobtunk be egy követ, hogy mi történik. Hallgatódzva vártuk, miközben már a hátunk mögött újra felhangzott az állati ugatás. Úgy tűnik, hogy nem tartott sokáig az evés... 

– Menjünk! Most! – ragadtam meg az egyik srác karját – jól is tettem –, ugyanis szisszenő hang töltötte be a levegőt, nem láttuk ugyan, hogy hol, de egyszer csak méteres hullámokba kezdett az utcába áradni valamilyen zöldes folyadék. Meg sem gondoltuk magunkat, azonnal futásnak eredtünk az ellenkező irányba. Fröcsögtek a cseppek ruhánkra, hajunkra, bőrünkre, ahol marási foltok jelentek meg. Erős sav... 

Gyorsítottam a tempón és húzogattam magam után az embereket. Amikor hátranéztem a két oldalról jövő savhullám összecsapott, elállva a szörnyek útját, kik egyenesen belerohantak. Fülsértő vonyítás hasította ketté a levegőt és látszott a folyadékban vöröslő foltjuk, ahogy húsuk csontjaikról lemaródtak és nem maradt belőlük semmi. Nyelve egyet rohantam tovább a többiekkel, és betértünk egy emeletes házba. Célba vettük a felső szinteket és szaladtunk felfelé.

– Menj, menj, menj! – ripakodtam rá az előttem lévőre, aki megkettőzött tempóval futott felfelé, kettesével szedve a fokokat. A földszinten a sav befolyt és betörte az ablakokat, ahogy utat vájt magának. Nyomunkban járt, folyamatosan emelkedett a folyadékszint. 

Már a harmadik szinten voltunk, mikor visszatekintve láttuk, hogy a folyós halmazállapotú sav megállt, és vízszintje apadni kezdett. Megkönnyebbülten csaptam egyet a korlátra. 

– Ennek ennyi – ujjongott az egyik srác. 

– Vége! És élünk – vigyorgott egy másik csaj. Zihálva, dübörgő szívvel dőltem neki a falnak. Ez közel volt – illetve javítom –, ez is közel volt.

– Holokép? – fordultam a főnök felé, aki megtörölve arcát bólintott és vette elő a szerkezetet. 

– Máris nézem – nyomta meg a gombot és arrébb sétált, hogy ki tudja vetíteni a térképet, de az épület hirtelen megremegett. Csikorgó hang hallatszott alulról. 

– Mi ez? Újabb pod, ilyen gyorsan? – kérdezte az egyik csapattárs. 

– Nem – suttogtam és mutattam le, kihajolva a korláton. Hogy nem fordult meg a fejünkben? – A sav a falakat és a betont is megette. – Ezzel egyetemben mozdult meg a szerkezet újra. – Ne mozduljon senki sem – nyújtottam ki a karomat, mire többen is kővé dermedtek és sápadtan bólintottak. Egy előnye van, hogy a sztár csapatba nem kerültem, mindenki bízott a tapasztalt túlélőképességemben, csak én nem. – Lassan, nagyon lassan – léptem arrébb. – Meg kell tartanunk az egyensúlyt. Csak egyesével tudunk menni – pillantottam a többiekre. Nem állt jól a szénánk, hacsaknem 15 métert akartunk repülni az ablakon keresztül. Por omlott a nyakunkba felülről és újabb csikorgás hallatszott. Meg se mozdultunk, egyesek alig mertek levegőt is venni. Izzadság cseppek jelentek meg a homlokomon, idegesen próbáltam gondolkodni, latolgattam esélyeinket, hogy merre is menjünk. A feszültség szinte tapintható volt közöttünk. Újabb csikordulás, majd rázkódás. Végül a tartószerkezet elpattant, és a sokemeletes, magas épület elkezdett dőlni. 

– Lefelé, lefelé mindenki! – rivallt ránk Anthen, és ugrándozva rontottunk lefelé egymáson átgázolva. De, ahogy dőlt az épület, egyre nehezebb volt haladni, végül az épület megtört az ablakok mentén. Nekiestem a falnak, megkapaszkodva a korlátban. A többiek nagy része már az ablakon kimászott, de én egy pillanatra megtorpantam. Hasamhoz kaptam, zsibbadni kezdett a gyomrom és a mellkasom alsó része. Apró nyögés tört fel a torkomon. Megerőltettem magamat, ez a seb soha sem fog már eltűnni? Megtámaszkodtam a falban és botorkálva indultam meg. Ha ennek vége lesz, biztosan vállalok egy műtétet, hogy hozzanak rendbe teljesen! Hunyorogva sétáltam ki az erős fénybe és néztem a csoportra, kik kissé előrébb voltak. A sav eltűnt, sivár vidék omladozó épületek vettek minket körbe. 

– Gyere! – maradt le Athen és intett. Egyetértően biccentettem és léptem ki. Érzékszerveim kiélesedtek, lábam megrogyott és védekező állást vettem fel mechanikusan, ahogy tanították nekem. Valami nem stimmel, zsigereimben éreztem, noha eddig is frusztrált ez a gondolat, de most egész belsőmet kitöltötte. Túl nagy volt a csönd, túl nyugodt volt minden... Ennyivel megúsztuk volna? 

– Inkább... – kezdtem bele, mire a vezető megállt, és ezzel egyetemben valami kattant. – Ne! – kiáltottam, de későn... 

A bomba felrobbant, akik a közelében voltak, vagyis a csapat nagy része, azokat azonnal a robbantás ereje darabokra szaggatott. Időm sem volt fordulni, a lökés hullám felkapott és métereket estem hátra, neki az összedőlt épületnek. Fejem erősen koccant a fallal, és azonnal hasra estem. Bármilyen bomba is volt, aki készítette, annak pusztítás volt az célja. Az egész talaj megrázkódott, fülem sípolt, fejem zsongott, látásom megzavarodott, ahogy egyensúlyomat sem találtam. Próbáltam felállni, de nem ment, mindannyiszor megbotlottam vagy összeomlottam. 

Ami rosszabb, hogy az omladozó házaknak megadta a kellő löketet a robbanás, és egymás után rogytak össze, dőltek le. Kövek záporoztak rám, amit tehettem, hogy kezemmel védtem magamat, míg vége nem lesz, de így is lelki szemeim előtt a robbantás játszódott le. A többiek arca, ahogy fel sem fogták, hogy mi történt abban a másodpercben. Egyik pillanatban még nyugodtan tartottak előre, majd megdermedtek, és a szakítóerő nekik csapódott. Húsuk, csontjuk nem bírta ki, és szakadtak fel az izmok, vénák, ömleni kezdett a vérük és darabokra szóródtak szét a levegőben... A gyomrom forgott a gondolattól, ilyen közelről sose láttam még ilyet. Voltak... Nincsenek már egy pillanat alatt.

Én is megkaptam a magamét. A fejem és hátam is lüktetett, agyam próbált elkövetkeztetni a történtektől, de nem tudta felülírni az érzékszerveimet, amik egyfolytában fogták be az információkat. Vér, csont, hús, kő, energia, fájdalom. Újra. Vér, csont, hús, kő, energia, fájdalom. 

Hörögve fordultam oldalra és védtem magam a törmeléktől. 

– Gyerünk! – jött egy távoli hang, és valaki megfogta a karom. – Szedd össze magadat, mennünk kell! – rángatott, húzott, folyamatosan bökdösött. Felnéztem és befókuszáltam az arcot, kiben Athenre ismertem. – Ránk fog omlani... – mutogatott felfelé. Ügyetlenkedve igyekeztem felállni, alig találva az egyensúlyt, és csak halkan hallottam bármit is, a sípolás hirtelen teljesen elnyomott minden zajt. Összeszorítottam a szemeimet, grimasz futott végig az arcomon. Szörnyű volt, mintha a koponyámat akarta volna valami belülről feltépni. Noszogatva lökdösött Athen, de minden egyes érintésben égnek állt a szőr a hátamon. Az ingerek összekavarodtak, nem is tudom már, hogy mivel láttam, vagy mivel éreztem, ahogy kifelé tartottam, a világ összefolyt előttem, nem tudtam hol kezdődök és hol végződöm.

Szedd már össze magad, Cahsmere! – mondogattam magamnak. Azt hittem, lehunyt szemmel a világ helyreáll, de tévednem kellett.

– Vigyázz! – lökött arrébb, és fejeltem telibe egy kiálló gerendát, de mögöttem rengett a föld. Hátra pillantva vettem csak észre, hogy a leomló kő eltorlaszolta kettőnk között az utat. 

– Anthen! – nyögtem fel zavartan. – Anthen! – botorkáltam oda és kezdtem szedegetni a szikladarabokat. 

Újabb morajlás, még több tömb szakadt le, és ha nem álltam volna arrébb, akkor engem is maguk alá temettek volna. Ott voltam egyedül, Athentől elzárva... 

– Ahhhh – nyikkantam meg, mikor valami váratlanul a földre terített, fájdalmasan jajdultam fel. Fetrengeni kezdtem, de a lábam nem mozdult, sőt a súly egyre nehezedett rá. Felkönyökölve vizslattam meg a betonoszlopot, mely telibe a jobb vádlimra esett.

– Hmm – mordultam és próbáltam megemelni. Leakartam emelni valahogy, még ha nem is volt hozzá kapacitásom. Így nem járhattam. Így nem. Főképp nem. Inkább lőjön valaki fejbe, de hogy eltemessen egy épület? Magzatpózba húztam össze magamat, és védtem le a fejemet, addig míg a kőzápor el nem állt. 

Szinte már azt hittem, sosem marad abba. Rengett, zengett az épület martaléka, majd a csönd beállt. Sziklák körbevettek, több nagyobb eltalált, melynek biztos marad nyoma... De legalább vége volt. Nem omlott tovább egyelőre. Csönd volt. Síri csönd. Nem hallottam neszeket, emberre vagy állatra utaló jeleket, semmit sem. Egyedül voltam... Kurva nagy pech! Hiszen ki jönne ide mentegetni bárkit is? 

Másik lábamat beakasztottam az oszlop alá és igyekeztem felnyomni. 

– Mi lesz már... – hörögtem és bevetettem minden erőmet, hogy csak pár milliméternyire is meg tudjam tenni. Uram atyám! – vörösödtem ki az erőlködéstől és dőltem vissza porba, mert, hogy az körbevett. Hajamat, ruhámat beterítette vastag rétegben, akár még rajzolhattam volna is bele. – Kurva életbe. 

Nem mozdult meg, amitől én sem tudtam nagyon megmoccanni. 

– Valaki? – próbálkoztam meg a lehetetlennel, majd hangosabban. 

Esélytelen volt. 

Szórakozottan felnevettem. Még azt hittem, hogy Johanna baltájánál nincs rosszabb, de azt hiszem az éhen-, szomjan halás magasan veri. Megélni a halál összes pillanatát? Ahogy az erő kiszáll belőled az élettel együtt is? fájdalmas.

Felnéztem a félhomályban, és hátra tűrtem egy tincset, mely olyan koszos és kemény volt a portól, hogy akár kőnek is vehettem volna. 

– Vicces. Kurva vicces – harákoltam egyet és fordultam kényelmesebb helyzetbe. Sejtettem, hogy órák múlva minden bajom lesz. Kaja, meleg ruha, ételhiány és zsibbadás. Mondjuk a lábujjamat tudtam mozgatni, de sejtettem, hogy seb nélkül nem úsztam meg, főképp mikor a fekete nadrág elszíneződött a véremtől. Ha csak ez lenne a legnagyobb baj, hogy fizikailag szarul vagyok? 

Először még elméláztam, de mikor már nem volt min, és csak magam voltam egy lyukban... Magam által keltett zajra is megrezzentem, és az idő nem akart vánszorogni. Szinte hallottam a másodperceket a levegőben. Tikk-takk-tikk-takk. Majd újra. Tikk-takk-tikk-takk. Mintha saját életem visszaszámlálója lebegne a fejem fölött, csak a számokat nem látom. 

Azt hiszem, belegondolva már sajnálom a magáncellás börtöntöltelékeket. A saját gondolatunk, saját magunk és unalmunk őrjítő. Szétszedi darabokra a tudatunk, ahogy mindent lassan megrágunk, megemésztünk. Mindent más fényben kezdünk el látni, ahogy én is. Volt időm átgondolni az elbaszott életem, mely csak a Viadal körül forgott mindig is... Az életem körül, melyet próbáltam megmenteni a biztos végzettől.

– Valaki? – kérdeztem krákogva sokadjára. Válasz nem érkezett. Nincs itt senki... Forgolódva igyekeztem tenni valamit magammal, de még felülni se tudtam, maximum felkönyökölni – olyannyira betemettek a téglák. Így halok meg? Senki sem fog megtalálni időben? Vajon milyen, mikor az éhség kimarja a gyomrodat? Vagy épp annyira kiszáradsz, hogy nem tudsz levegőt venni, mert égeti a torkodat? Belegondolni se akartam, hirtelen máris tetszett Johanna baltája... Újra félni kezdtem a haláltól, mert volt mit veszítenem. Pedig már majdnem beletörődtem, hogy jobb lenne halottnak lenni, de most... Mi ez a változás? Mi történt velem, mi adott célt? Keresni kezdtem, hogy mi... Illetve ki...

– Miért? – nevettem el magamat szórakozottan. – Miért... – rázkódtam meg. Hirtelen olyan gyengének éreztem magamat, mint egy nádszál, mely pillanatokon belül kettétörik. Cashmere...

Nagy levegőt vettem a rám törő érzelmektől. Nem, nem! Most szedd össze magadat, beképzeled csak... Ráfókuszáltam egy kiálló kődarabra és azt kezdtem el figyelni, hogy eltereljem a gondolataimat. Természetesen sikertelenül. Mindig visszatértem Hozzá... Újra és újra... Már kezdett alkonyulni, legalábbis a homály egyre sötétebb lett és hidegebb, vagyis már jó pár órája lenn voltam...

– Valaki? – suttogtam rekedten. – Valaki? Nem akarna jönni? Csak most... Bezzeg, az arénánál feleslegesen lettem kihúzva... – ráztam a fejemet és köhögtem magam elől el egy kupac port, mikor elmozdult egy kő és azonnal arra kaptam a fejemet. Mi történt?

– Ne! – nyögtem fel, mikor a törmelék újra záporozni kezdett. Szememet eltakartam és védtem magamat, amikor újra el-eltaláltak a darabok. Már így is eléggé fájt mindenem, de ez még dobott egyet a fájdalom küszöbömön. Ohh... Csak lenne vége már!

A következő pillanatban egy nagyobb a kezemre esett és rántottam el. Teli voltam horzsolásokkal az el-elszakadt ruha alatt, a legtöbbjén megült a por, csoda, hogy még nem gyulladt be semmi a vérmérgezéstől. Vagy lehet, hogy igen, csak még nem érzem. Lehet, az előbb elvisz, mint az éhhalál? Az éjszaka milyen hideg? Megfagyok? 

Estek rám a sziklák, kisebbek és nagyobbak egyaránt. Védhettem magam, de mit sem ért már. Sötétülni kezdett a világ. Szúró fájdalompontok gyulladtak fel néha, mikor egy nagyobb eltalált, de már nem nagyon éreztem. Hát, ennyi lett volna? Végül elájulok és lehet, annyira gyenge leszek, hogy fel sem ébredek? Vagy igen, és meghalok? Inkább most legyen a vég! Nem kapaszkodtam semmilyen gondolatban, szinte nyúltam a sötét után, hogy húzzon magával, szippantson be örökre. Örökre... Jobb lesz így, végül is mi tartana itt... De a választ tudtam, és emiatt még mohóbban akartam, hogy elnyeljen, elpusztítson, ne tartson itt. 

A sötétnek nem lehet parancsolni... Az jött, látott, győzött, és én belezuhantam.

Előző rész

Adatlap

Következő rész