Veszélyes játék

Hellobello!

Cím: Veszélyes játék

Kategória: novella – one-shot, fanfiction
Fandom: Marvel – Natashena – Natasha & Yelena Belova
Besorolás: 300, egyperces, a/a, hurt/comfort, Yelena pov

Figyelmeztetések: - 
Korhatár: 12+
Idő: 2000-s évek körül
Helyszín: Amerika
Leírás: Yelena mindig is Natasha nyomában járt, több akart lenni, ő akart lenni a Fekete Özvegy. Ők ketten együtt Fekete Özvegyek.
Forrás: Minden jog a Marvelt illeti. Képregényszál beütés... + videó (mert persze az agyam nagyon vizuális)

Terjedelem: 300 szó 

Megjegyzés: Ez lenne az első, amivel a 300 kihívásra jelentkeznék. Sosem írtam még ilyet, és régen előszeretettel szaladt meg velem a ló a szavak terén, most is nehéz volt ezt 300-ra csökkenteni és belesűríteni, amit akartam... Ez lett a végeredmény, bár azért érzem, hogy van hova csiszolódni még.

Jó olvasást!💖

* * *

Megütött, éreztem az öklének nyomát, melytől roppant egyet nyakam, ahogy oldalra bicsaklott a fejem. De nem abból a fajtából faragtak, aki nem üt vissza. Nem adom fel. Soha és semmikor. Nyerek, minden áron. Macska-egér módjára támadtunk, hol egyikünk, hol másikunk, de egyik sem kerekedett túl az ellenfelén. Ellenfél…? Mi voltunk mi egymásnak?

A nevem Yelena Belova. Yelena Belova. Yelena Belova. Yelena Belova. Yelena. Yelena. Yelena. Yelena Belova. A nevem Natasha Romanoff – felvettem az Ő személyét, az ő képességeit, hogy olyan legyek, mint Ő. Olyan lettem, mint Ő. Tükörképe, az eltorzult démona, a szörnyetege, a múltja, ami kísérteni fogja örökké. Könnyen meglépett, de van, amitől nem lehet. Már pedig a KGB sosem engedte meg magának ezt a figyelmetlenséget, hogy egy nevesincs S.H.I.E.L.D ügynök elvegye tőlünk. Ezt ő is pontosan tudta, ahogy összenéztünk, fegyvert fogtunk egymás halántékához, mégsem durrant el egyik sem. Még. 

Csönd állt be egy pillanatra. 

Elmosolyodtam. – Pusztításra terveztek – leheltem a képébe halkan, de amilyen közel voltunk egymáshoz, ez is fülsértőnek tűnt. – Eszközök vagyunk, erre terveztek minket és használnak fel minket. Pusztításra. 

– Csak addig, míg én meg nem öllek. – Kék szemeiben nem láttam kegyelmet, csakis önmagamat. Saját arcom nézett vissza rám, fonódott egymáséiba tekintetünk. 

Mindig jobb volt, mindig őt próbáltam utolérni. Ezidáig. Már nincs mit utolérnem. Ily könnyedén megszerezhettem a Fekete Özvegy nevet? Ennyi? Ennyi a sok küzdés vége, ennyi a játék, a mi versenyünk? Ennyi? 

Hivatalosan én váltam az oroszok szemébe a Fekete Özveggyé, csakhogy Natalia személye nem szűnt meg létezni még. 

– Nem, sosem fogsz – mert olyan vagyok, mint Te. Egy egész két fele, mely nem tud egymás nélkül élni, csakis együtt. 

Ha meghúzom a ravaszt, vajon meghalok én is?

– Te sem. Mert újra meg fogsz keresni. Ez a játék a szenvedélyed, ez tesz téged különlegessé – sziszegte. 

Ez a Mi játékunk. A Mi szenvedélyünk. Tudtuk mindketten.
Egy pisztoly eldördült.