Conjunction - 18. Rész

Hellobello!

Cím: Egy alakváltó, egy bevésődött lány és egy látó

Kategória: Conjunction regény – fanfiction

Fandom: Twilight saga

Besorolás: drama, hurt/comfort, a/a, fantasy, supernatural, oc

Idő: 2007

Helyszín: Forks és környéke, Washington, USA

Részleírás: Scarlette-nek és Carlisle-nak beszélnie kellene egymással, vajon sikerül-e? Scarlette gondolatait eltereli, hogy Emilyvel és Leahvel megy esküvői ruhát veni. 

Forrás: Stephanie Meyert illeti. 

Figyelmeztetések: –

Korhatás: 16+

Terjedelem: 4779 szó

Megjegyzés: Oly sok idő után, végre meghoztam ezt a részt is. Kicsit letargiában voltam, ugyanis tovább írtam a Conjunctiont, de aztán leöntöttem a céges gépemet, és azok a részek elvesztek. Borzalmasan megviselt a dolog, főképp azért is, mert volt egy Esme-Scarlette rész, ami szerintem nagyon jól sikerült, nagyon sokat is ültem felette, és most... alig emlékszem rá T.T 

Hosszú rész a mai, nem tudom, hogy fognak alakulni a szószámjaim, viszont az biztos, 5K fölött már kettőbe fogom venni a részeket, hogy ne legyen olyan sok és tömény egyszerre az egész. De meglátjuk, hogy lesz-e annyi :D Igyekszem a következő résszel hamarabb jönni! 

Jó olvasást!💖 További szép napot!

* * *

Azt mondják, a tettek mutatják meg, hogy kik vagyunk; nem a szavak vagy a gondolatok.

Nem aludt valami jól. Gondolatai nem hagyták nyugodni: mégis mit tett? Mi lesz ennek a következménye? Míg először csak attól borzadt el, hogy egy harmadik fél lett egy kapcsolatban, utána attól kezdett rettegni, hogy bizony Esme meg fogja ölni őt. Ő ezt tenné a helyében legalábbis. Volt nincs probléma. Biztos megvan a módszerük rá, hogyan tüntessék el; először lecsapolnák – bár Carlisle azt mondta, nem isznak embervért, de csak nem hagynák elpazarolni, nem? – aztán feldarabolva elásnák? Vagy elégetnék? Szürreális volt a saját haláláról gondolkodni.

Raylyn fenn sem volt, amikor felkelt és egy gyors reggeli után elhagyta a lakást. A gyomra liftezett, ennek ellenére akkor is magába erőszakolt egy szendvicset, mert nincs rosszabb az alacsony vércukorszintnél.

Munkába menet már acélozta magát, hogy dolgozni megy, ő orvos a kórház falai között, nem egy házasságtörő. Persze, szemantikailag nem ő tört házasságot, de ő volt az a harmadik fél. Az nem elég? Ethan mondaná erre, hogy csak egy csók történt, semmi más. És több nem is történhet, már így is… már így is beleharapott a tudás gyümölcsébe, íze édesen folyt végig torkán, megrészegítette akár az alkohol… És ha egyszer ráfüggne, rettenetesen nehéz lenne leszokni. Elhessegette a csók gondolatát.

Volt oka, hogy ma hamarabb jött be dolgozni. Ez pedig nem más volt, mint Carlisle-jal beszélni. Beszélniük kellett.
Úgyhogy az irodában – a tetthelyen – helyet foglalva várakozott. Nézte az egyszerű asztalt, amin paksaméták, tollak sorakoztak katonás rendben. Carlisle rendezett volt és nyugodt, míg ez Scarlette-re nem volt igaz. A kis asztalán egy tenyérnyi hely sem volt, a felület ugyanúgy tele volt papírokkal, röntgen képekkel, tollakkal, üres bögrékkel, még ki nem dobott kajás dobozokkal. Utóbbiakat most fogta és összegyűjtve hajította bele a kukába. Egy fokkal jobban nézett ki az asztal.
Legalább volt mivel foglalkoznia.

Nyílt az ajtó és a férfi sétált be rajta geometriailag tökéletes élekre vasalt ingben, aktatáskával az oldalán.

– Jó reggelt, doktornő! – biccentett halvány mosoly kíséretében és az asztalához ment.

– Dr. Cullen – állt lassan fel, elpiszmogva az öltözetével. Még mindig nem sikerült a férfi szemébe néznie, nézett ő mindenhova máshova… – Beszélnünk kellene – préselte ki magából a szavakat visszanyelt lélegzetvétellel. Miért olyan nehéz ez?

– Egyetértek – bólintott Carlisle. Lerakta a táskáját, majd megkerülte az asztalt és nekidőlt, hogy teljes figyelmét a nőnek és a helyzetüknek szentelje.

Scarlette zavarba jött, az éjszaka folyamán megannyi forgatókönyv eszébe jutott, hogy mit is fog mondani és hogyan, most azonban olyan üres volt az agya, mint egy kibelezett haloweeni tök belseje. Carlisle egy pillanatig sem akarta megkönnyíteni ezt neki?

– Ami tegnap történt… – csikorgatta a fogait.

– Nem történhet meg újra – mondta ki helyette Carlisle. Scarlette most először nézett fel rá. Talán mert nem ezt akarta hallani? Dehogynem! A férfi arca rejtély maradt, szoborszerű és élettelen, ilyenkor látszódott legjobban rajta vámpír mivolta.

– Igen – bólintott. Szíve majd ki akart szakadni a mellkasából, és biztos volt benne, hogy Carlisle is hallja az ő szuperhallásával. Pontosan tudja ő is, mennyire nehezen mondta ki a szavakat.

Miért? – gondolhatná az ember. Ami megtörtént, megtörtént, minek tagadni?
Még ha édes és csábító volt a férfi gondolata, megérte volna? Carlisle szemszögéből nézve még inkább nem. Ha ez csak egy fellángolás, ami ahogy jött, úgy meg, érdemes a házasság oltárát összetörni vele? Kiváltképp, hogy Carlisle vámpír volt. Mi volt Scarlette, ez a félrelépés az ő életében? Neki még nagyon sok volt vissza. Életek, évszázadok, talán évezredek? El nem tudta képzelni, milyen lehet örökké élni, hogy ez valaha is jó lenne valakinek... csak telik az idő és csak telik, a korok elmúlnak, de ők nem.

Elgondolkodott: milyen kapcsolat képes kibírni ezt az időt? A környezetében nem túl sok példával találkozott, nem túl sok tartós házassággal, így emiatt nehezen hitt is benne, az emberi esendőségben viszont annál inkább.

– Nem történhet meg újra – ismételte el, és minden egyes szó után egyre sziklaszilárdabbnak érezte magát és az elhatározását. – Bocsánat, én akkor… – hallgatott el. A férfi arcán az izmok megrándultak, gyötrelem suhant át rajta egy másodperc alatt, majd eltűnt a porcelánfehér maszk mögött, amit azonnal visszaigazított az arcára.

– Sajnálom, Scarlette. – Sóhaj futott ki a férfiból.

A feszült csönd rájuk ereszkedett, mindketten saját gondolataikkal voltak elfoglalva. Scarlette toporgott, tudta, hogy mondania kéne valamit...

– Tudod, visszafoghatnád a vámpírcsáberőd – próbálta elviccelni, mielőtt mégjobban zavarba jött volna.

– Nem szoktam alkalmazni – mosolyodott el.

– Oh – nyögött fel meglepetten. – Tehát van? Akkor te anélkül… Oh – nevette el magát kényszeredetten. – Nem is tudom, mi lenne az emberiséggel, ha még be is vetnéd, így is... olyan vagy, mint aki egy Vogue címlapról sétált le – vett egy mély levegőt. Igazából nem akart ennyit beszélni.

– Ez a lényünk része, célja a zsákmány vonzása, gondolom érted.

Scarlette nyelt egyet.

– Látnod kéne az arcodat – csóválja meg a férfi a fejét. Mintha a szája sarka felfelé görbülne, de Scarlette nem volt biztos benne, hogy nem képzeli ezt is be. – Hidd el, nem alkalmazom rajtad, mint mondtam...

– Tudom, vegetáriánus – bólintott.

– Sajnálom, Scarlette. Ami tegnap történt az... nem szabadott volna. Az kettőnk között... csak hévből, nem is tudom, mi ütött belém – beletúrt a szőke hajába. – Nem szeretnélek félrevezetni, hogy azt hidd...

– Nem kell magyarázkodnod. Nős vagy, tudom. Mintha nem történt volna semmi. – A lénye egy része borzalmasan kíváncsi volt, hogy mégis hogyan magyarázná meg Carlisle az egészet, másrészről félt, hogy olyat hallana, amit nem akar. 

Carlisle bólintott. Eltelt egy perc, talán kettő is várakozva, hátha valaki szándékozna még valamit mondani, de úgy tűnt, ezt megbeszélték.

– Mehetünk? – törte meg Carlisle a csöndet, az ajtó felé biccentve. Scarlette válaszul bólintott: együtt fognak dolgozni még majdnem két évig legalább, míg Scarlette a vizsgáit le nem teszi, egyszerűen nem tehették meg, hogy kerülgetik egymást. Scarlette tudta, nehéz lesz megállni nem a férfira gondolni, de azt is tudta, munkában fogja tudni mellőzni. A betegek miatt. Aztán az idő csak megsegíti, nem? Ebben reménykedett már jó pár hete, de mintha minden ellenkezése csak olaj lett volna a tűzre.

A nap kellemesen telt, visszatértek a rutinjaikhoz, pont ugyanolyan könnyedén dolgoztak egymás mellett, mint eddig. Nem volt az a feszengés, mint tegnap, noha ennek ellenére a zavar bekúszott a pillanataik közé, ha összeért a kezük, miközben leleteket és röntgenképeket adtak át egymásnak, vagy csak egyszerűen „túl” közel álltak egymáshoz.

– Hello – vette fel a telefont, mikor egy ismeretlen szám hívta Scarlette-t.

– Szia, Scarlette, Emily vagyok, zavarlak?

– Szia, Emily – lepődött meg. – Várj egy kicsit, egy pillanat – szorította magához a telefont, majd Amosnak átüvöltött a sürgősségin, hogy vegye át tőle gyorsan a beteget pár pillanatra. – Dolgozom éppen, de... van pár percem, mondhatod, mi a helyzet? Minden rendben van? – Sosem várta volna, hogy pont Emily hívná fel… Hacsaknem Samnek akarna születésnapi bulit rendezni, de annak meg nem volt még itt az ideje.

– Hallottam, hogy Sam elmondta az esküvőt.

– Igen, gratulálok, örülök, hogy végre kitűztétek a napot, ideje volt. – Magában gondolkodott, hogy csak nem emiatt hívta fel?

– Igen, emiatt hívlak. Lenne kedved Phoenixbe menni velem és Leahvel esküvői ruhát nézni?

– Oh – érte váratlanul. Erre aztán igazán nem számított. Meg amúgy sem ő volt a nyoszolyólány, mi köze volt ehhez? – Hogyne, ha úgy van, szívesen. Mikor? Mert a hétre megvan már a beosztásom.

– Mikor jó?

– Jah, hogy… oké – gondolta végig a műszakjait. – Pénteki nap folyamán? Akkor egész nap megfelel, mert előtte estizek.

– Legyen péntek! – A nő hangja melegen csengett.

– Eljöjjek a rezervátumba?

– Útba esel, így majd felszedünk. Valamikor a délelőtt folyamán megyünk, még pontosítunk. Ez a számom!

– Köszi, hogy elhívtál. Elmentelek.

– Nem is zavarlak – köszönt el, majd lerakta a telefont.

Nem várt péntek esti program volt, de őszintén a meghökkenésen túl nem volt benne rossz érzés. Bírta Emilyt, már amennyit beszélt egyáltalán vele. És nem bánta, hogy megerősíthette újra a kapcsolatát a La pushiakkal. Amúgy is kellett volna beszélnie Sammel, hogy valamire jutott-e az utolsó beszélgetésükkel kapcsolatban. Bár minden bizonnyal kereste volna, ha igen.

– Hazajöttem – kiabálta az előszobából, ahol levette a cipőjét, majd a táskáját a komódra csapta és a nappaliba lépett. Raylynen kívül még egy ember foglalt ott helyet, Aidan. A bál óta nem is látta a férfit. Most a mindig szertelen mosoly nem játszott az ajkán, szemei alatt karikák sötétlettek, nyúzottnak tűnt. – Bocsánat. Nem tudtam, hogy…

– Én bocsi, akadt egy kis malőr és kénytelen voltam betolakodni, remélem nem bánod – villantott Aidan egy mosolyt, majd felállt és üdvözölte egy apró öleléssel a nőt.

– Én nem – rázta meg a fejét. – Rég láttalak Aidan, remélem, jól vagy.

– Mondhatjuk – felelte erőltetett lelkesedéssel. Valami tűznél volt gond? Valakit nem sikerült megmenteni? – Ilyesmikre tudott Scarlette gondolni. – Milyen a kórházban az élet?

– Mint mindig – vont vállat. – Fertőtlenítőszagú, rohanós, köszönöm kérdésed. Zavarok? – nézett rájuk, mert nagyon nem történt semmi, és ha éppen valami közepén tartottak… Oh, biztosan. – Ne is foglalkozzatok velem, felmegyek az emeletre.

– Semmi gond – szólt Raylyn. – Nem zavartál meg semmit. Pont mondanám is, mi a helyzet, Aidan nálunk lenne egy-két napig, ha nem gond.

– Tessék? – Ez a nap úgy tűnt, hogy tele volt fordulatokkal, először Emily, most pedig Aidan.

– Bocsáss meg, csőtörés volt nálam, teljesen elázott a padló és a kármentés egy-két napot felölel. De persze, ha…

– Nem zavarsz. Amúgyis dolgozom, a nap 80%-ban nem vagyok itthon – legyintett csak. – Ne aggódj ezen, ha Raynek megfelel, nekem is, pár nap belefér. – Aidan nem tűnt baltás gyilkosnak, nem ismerte mondjuk annyira, csakis amit Raylyn mondott el neki. De Raylyn bizakodó volt vele kapcsolatban, még ha néha értetlenül állt a nagy figyelme előtt. Legalább most kiderül, milyen ketten 0-24-ben. Scarlette édesanyjának nagy szava volt, hogy az ember akkor ismerszik meg a legjobban, mikor összeköltöznek a felek, ahogy a szürke mindennapokat élik a párok, az vízválasztó vonal. Mert vannak rigolyák, amikhez lehet alkalmazkodni és vannak, amikhez nem.

Mindazonáltal Scarlette sokáig nem zavarta a gerlepárt, hadd turbékoljanak együtt. Egy vörösbor társaságában felsietett a szobájába. A laptopra nézett, majd apjának könyveire, a kettő egymáson hevert. Végül előbbi mellett tette le a voksát, nem látta értelmét hogy újra felcsapja a vaskos könyveket, hogy ugyanúgy olvashatatlan szöveggel találja szembe magát. Pedig próbálkozott, de egy napon sem változott meg a helyzet. Csak lógott a levegőben a furcsa szituáció, és nem volt ötlete, honnan kellett volna nekifutnia. Sam azt mondta, rituálék kellékei hevertek a dobozban. De ki csinál rituálékat? Lehet vallási, de akár kultúrabeli jellege is. Akármi. Az ásványokról és fűszerekről neki a boszorkányok és a wiccák jutottak eszébe, de persze lehetett szellemidézés is, jóslás, vagy valami olyasmi, amit nem ismert...

– Tetszik a könyvtárad. – A hangra megijedve kapta a fejét az ajtó irányába.

– Oh, jézusom, megijesztettél – csukta le a laptopját.

– Bocsi. Csak azt mondtam, hogy tetszenek a könyveid.

– Apám gyűjteménye, amit… megörököltem – gördült el az asztaltól székével. – Úgy hallottam, hogy szeretnél kölcsönkérni majd egyet-kettőt.

– Igen, szeretek olvasni, de sosem rendelkeztem nagy könyvtárral… Nem volt úgy rá otthon pénz, aztán ahogy dolgozni kezdtem, nem volt prioritás, de pár cím már most megfogott, és ha engeded, mármint ha tényleg nem gond... abszolút megértem, ha nem szeretnéd kölcsönadni őket, valószínűleg én sem tenném a helyedbe. Ahh, egyszer jártam úgy, hogy odaadtam egy exemnek egy könyvet, és hát... jah, sosem láttam többet a könyvet, pótolnom kellett.

– Nem, nem, öhhm – nevette el magát. – Nyugodtan, annyi, hogy vigyázz rájuk, ennyit kérek, de úgy érzem, te tisztában vagy egy könyvek értékével – mosolyogott. – Én mostanában úgy sem olvasok, nincs rá időm. Úgyhogy amit szeretnél. Vannak duplikált példányaim is.

Aidan nem jött beljebb, csak tekintetével körbejárta a szobát. – Ezek mik? – bökött az egyik fekete borítású könyvre. Pillantása érdeklődve csillant a régiség felett. – Nem tűnik mainak, szabad? – tett egy lépést beljebb, mikor Scarlette átadta az egyik könyvet, végigsimított a gerincén és felnyitotta, ujjai között morzsolta a vastag, sárgult, néhol már meggyűrt lapokat.

– Nem tudom – vont vállat Scarlette. – Csak találtam őket a garázsban. Majd valamit kezdek velük.

A férfi forgatta és forgatta a lapokat, értetlenül nézegette őket. – Mi ez?

– Sajnos, olvashatatlan. Lehet ez nem is könyv volt régen, hanem valami más, másra használták – tippelt egyet a nő. De persze, volt egy gyanúja, hogy ennek is köze volt “hozzája”, vagyis a látomásokhoz. Mert mikor először fogta kézbe… Egy alakot látott. Ismerőset, de nem tudta ki, sötét volt, fekete, mintha csak a folyó tintából emelkedett volna ki, szeme erős érzelmektől csillogott. Valami éhségtől… nem tudta volna megmondani mitől. Aztán szertefoszlott. És ha belegondolt, azóta vannak látomásai. Mióta itt él Forksban. Seattle-ben ilyen problémája aztán nem akadt.

– Hát ilyet – pillantott fel értetlenül Aidan. A könyvet még egy ideig fogta, majd visszatette az asztalra. – Sosem láttam, hogy egy könyv ilyen… mik ezekkel van tele. Mintha valaki csak rajzolgatott volna bele. Pedig a borítás…

– Régi, ebben lesz a válasz. Kár érte…

– Nem gondoltál rá, hogy beadd valami múzeumnak, aki holt nyelvekkel foglalkozik? Ki tudja… lehet ők már láttak ilyet. Én a helyedben adnék egy esélyt nekik.

– Nem volt időm ezzel foglalkozni – ismerte el lustaságát. Pedig ez nem volt rossz ötlet amúgy, egy nyelvésznek biztosan lennének ötletei, vagy egy kódfejtőnek; lehet kell egy „kulcs” az egész fordításához. De valahol… mélyen úgy érezte, ennek nem lenne semmi értelme. A válasz valahol itt a félszigeten lakozott. Édesapjáé volt, ő tudta mi ez minden bizonnyal, és nála kellett keresnie a válaszokat.

– Reggel szólj, melyik könyvet választod elsőre – tért vissza az eredeti témához a rezidens.

– Persze, köszönöm, hogy kölcsönkérhetek! – bólintott, majd búcsúzott egy jó éjszakával. Egy pillanatig még Scarlette nézte az alakját, ahogy eltűnik Raylyn szobájának ajtaja mögött, majd becsukta a magáét.

Tehát pár napig itt lesz Aidan? Kíváncsi volt, hogy ezek után Raylyn hogy fog a sráchoz viszonyulni. Tényleg nem tűnt rossz választásnak a tűzoltó.

* * *

A duda hangja jelezte, hogy Emily és Leah megérkeztek. Már robogott is le a lépcsőn civil ruhában (szűk farmer inggel), felkapva a táskáját pedig kivágódott az ajtón.

– Majd este jövök – kiabált vissza, csak hogy tudják, meddig ne számítsanak rá.

Egy szürke Mercury szuszogott az épület előtt, Emily és Leah ültek elől.

– Sziasztok! – köszönt rájuk lelkesen. Egész izgatottan várta a mai napot, régen volt már, mikor csak úgy „bandázgatott” Raylynen kívül bárkivel is. A rezidensi évei alatt, szinte sosem, talán az egyetemen… De rég is volt. Milyen fura volt ruhanézőbe menni. Ez általában Raylynnel a tortúra volt, sosem ugyanazt akarták, és próbáltak kompromisszumokat kötni, így aztán végül elmentek egy kajáldába, ahonnan még a vacsorát is megrendelték, hogy ne kelljen főzni.

– Mizu, Scar? – fordult az említett felé Leah az anyósülésről. Ébenfekete haja finom fátylat képzett arca körül, ujjatlan viselt – mint mindig, amikor találkozott Scarlette vele. Biztos a 42°C-os testhő teszi – és egy farmer rövidnadrágot.

Bármikor, mikor vele beszélgetett, mindig úgy érezte, Leah figyel. Mármint, hogy tényleg figyel, most is szinte feketének tűnő gombszemei elmélyülten tanulmányoztak a nőt.

– Kórház csak – rázta meg a fejét. – Nem hiszem, hogy lenne miről mesélnem. Köszönöm, hogy jöhettem.

– Nem sok velem egyidős lány ismerősöm van, és most elkél a vélemény – pillantott rá a visszapillantóból Emily. Pár hete találkoztak ugyan, de mintha változott volna egy kicsit, még élénkebb, még sugárzóbb volt. Sam teszi? Az esküvő? Utóbbi általában nem sok idegeskedéssel jár?

– Na, és mikor lesz? Sammel mikor legutoljára beszéltem, nem mondott időpontot, csak hogy most nyáron.

Leah elnevette magát.

– Három hét múlva – mondta Emily.

– Ejha! – ismerte el. – Hamar.

– Nem akarunk akkora felhajtást, így ez egy kezelhető időpont szerintem.

– Hogy haladnak az előkészületek?

– Nem minden zökkenőmentesen – ráncolta össze a szemöldökét a nő. – De meglesz.

– Szólj, ha bármiben tudnék segíteni.

Phoenixbe az egy órás út kellemesen telt a beszélgetéssel – nem gondolta volna, hogy ennyi közöst talál Leahvel és Emilyvel, egyikőjük sem volt az a lányos lány. Jó hangulatban szálltak ki a plázánál. Scarlette elgondolkodva nézte magukat, ahogy a lépcsőn felmentek: milyen furcsa egy társaság voltak: egy alakváltó farkas, egy bevésődött lány és még valaki, akinek látomásai voltak. Nem voltak egy átlagos trió, mindenkinek megvolt a saját baja, de az a közös nevező: a tudás összehozta őket. Érezte persze a falakat közöttük, amelyek vékonyodtak minden másodperccel, de minden bizonnyal nem fognak eltűnni. Emily és Leah között is volt valami, ahogy ő és közöttük is.

– Azt hittem, hogy a rezervátumból lesz a ruhád. – Elég elszigetelten élnek az indiánok ahhoz, és hűek voltak hagyományaikhoz. – Hagyományos öltözet.

– Nos – billentette oldalra a fejét a nő. – Sokat gondolkodtam ezen. Igazából nagyon sokáig azt is akartam. Ebben nőttem fel, ahogy Sam is, hűek lennénk a gyökereinkhez. De… – ráncolta össze a szemöldökét. – Ahogy egyre több kívülálló is lesz a családunk része, úgy… bele akarom ezt is csempészni. Igazából, amit ma választunk, az át lesz alakítva.

– Oh, cseles – mosolyodott el. – Kívülállókat említettél, ezt hogy érted?

– Rezervátumon kívülieket. Itt vagy például te, együtt nőttél szinte fel Sammel, már ismered a legendáinkat, be vagy avatva mindenbe. De ott van például Renesmee is, Jacob bevésődése, vagy Bella, akiért előtte odavolt még Jacob. Cullenék.

– Cullenék? – lepődött meg. Úgy tudta, hogy „ellenségek” az alakváltóknak, természetből fakadó ellentét volt közöttük.

– Ők más tészta – rázta meg a fejét Leah. – Sam azért kevésbé kedveli őket, de nem rossz emberek. Betartják az egyezményt.

– Egyezményt?

– Igen – bólintott Leah, majd folytatta: – Még mikor először költöztek Cullenék a városba, az őseinkkel egyezséget kötöttek, emberre nem vadásznak és esznek a mi területeinken.

Akkor erre mondta volna Sam, hogy tudna arról, ha ők állnának az eltűnések mögött? A finoman potyogatott információmorzsák kezdtek teljes képet adni, mint mikor a megfelelő puzzle-ket összerakja az ember, de még nincsen meg minden darab.

– Erről nem tudtam.

– Persze, hogy nem – legyintett Leah, miközben bementek a ruhaboltba. Hófehér fogadta őket mindenhol, még a falak is fehérre voltak festve, csak a bútorzat volt kontrasztosan halványkék.

– Wow – nézett körbe és azt sem tudta, hogy hol is fogják kezdeni. Rengeteg ruha volt a boltban: habos, tüllös, csipkés, hosszú, selyemből készült, hableány vágású, metszett, dekoltált, egyszerű, egyenes szabású, skiccelt, gyöngyös, minden, ameddig a szem ellátott.

– Öhh, ugye van elképzelésed, Emily? – fordult felé a rezidens az egyik selyemszoknyát megfogva.

– Hát… – ismerte el. – Valamennyi.

De szerencsések voltak, ahogy egy bolti eladó megtalálta őket, mielőtt taktikusan három felé szakadtak volna és mindenki azt mutogatta volna, ami neki a legjobban tetszett. A hölgy készségesen beszélgetett Emilyvel az elképzelésekről.

– Sok itt a fehér – jegyezte meg Leah. – Bár gondolom te hozzá vagy szokva.

– A fehér falakhoz és bútorokhoz igen, nem a habos-babos ruhákhoz – nézett körbe. – Nagyon tömény ez így egyszerre, kiváltépp, hogy férjhez menni nem akarok.

– Nem? Vagy csak nincs meg a jelölt?

– Még… nem annyira. Tudom, ketyeg az órám, de… Mert te?

– Én? – Majd sóhajtott egy nagyot Leah, tekintete hirtelen nagyon távolivá vált. Egy másik időbe nézett vissza. – Nem hiszem… Nem tudom.

– Ez a bevésődés dolog...? – kérdezte meg halkan. Tudta, hogy ez az alakváltóknál egy teljesen más szinten folyik.

– Nem. Nem – rázta meg egyszerűen a fejét. – Egy időben azt hittem, hogy Sammel fogom leélni az életemet. Könnyen fogant meg ez a gondolat és pont olyan könnyű volt elképzelni és elfogadni. Aztán mint látod…

– Egy időben én is azt hittem – vont vállat lezseren.

– Mi?

– Hát, hogy Sam a Nagy Ő – nevette el magát. – 12 éves voltam, és kedves volt hozzám, nah! Ezt egy lány megjegyzi.

– De ő meg 10 – bukott ki belőle a nevetés.

– Megelőzte korát, hidd el – kérte ki magának. – Ne nevess ki!

– Bocs, Scar…De… Ez akkor is – kuncogott lágyan. – Aranyos. Nem gondoltam volna...

– Van egy közös pontunk – tárta szét a kezét.

– Nem gondoltam, hogy pont ebben lesz valakivel – ismerte el jóízű mosoly kíséretében, amely továbbra sem lohadt le az arcáról. Jól állt Leahnek az öröm, ettől egész arcberendezkedése megváltozott. Mindig körbelengte valami komorság, valami sötét, ami nyomasztó kisugárzást varázsolt neki, de most ez eltűnt, akár a felhők napsütés idején. – Nem volt könnyű, de örülök Saméknek.

– Én is – ismerte el Scarlette és Emily felé néztek mindketten, ahogy két – az eladó által mutogatott – ruhát fixírozott.

– Egy házasság olyan melós – nyögt ki. – Aztán ha szülő lesz az ember…

Leah csöndben maradt. Felé fordult. A mosoly, mely eddig ott csillogott ajkán, már el is tűnt, mint harmat a reggeli napsütésben.

– Sosem lesznek gyermekeim – jegyezte meg.

A hangsúly, amivel mondta, Scarlette úgy érezte, nem arra utal, hogy nem akar. Hanem valóban, hogy nem lehet.

– Ez a farkas dolog… már nincsen menstruációm – magyarázta meg, mielőtt a rezidens rákérdezhetett volna.

Scarlette elsápadt. – Sajnálom, Leah. – A legrosszabb az egészben talán, hogy nem választhatta meg ezt. Hanem mert Cullenék itt voltak, aktiválódott a gén benne, mert pont egy leszármazott volt. És milyen menőn hangzik ez az egész alakváltós, varázslatos, legendás dolog, de közben lehet, hogy álmok dőlnek össze miatta. Az élete meghosszabbodott, erős lett, farkas, kivívta a tiszteletet, majd lesz egy társa, de közben…

– Lombik? Ha gondolod egyszer kivizsgálhatlak… – hallgatott el. – Bocsáss meg, tapintatlan voltam – szisszent fel. Az orvos olyan könnyen kijött belőle, aki mindenre megoldást és gyógymódot akart adni, hogy közben elfelejtett empatikus lenni.

– Gondolom, kíváncsi vagy fiziológiánkra – evezett tovább a témán. – Ha gondolod, egyszer…

– Igen. Már ha nem bánod. Nagyon érdekelne, hogy a technológia mit mutatna, miben tértek el egy normális embertől. Mert valamiben el kell elnézve az alakváltást, testhőt, és a többit. De persze, csak ha tényleg beleegyezel, beleegyeztek. Nem akarok én semmibe sem… De tényleg – rázta meg a fejét.

– Nyugi, Scar. Én szívesen. Az idősebbek szeretik azt hinni, hogy ez valami csoda, hogy ez a vérünkben csörgedező mágia... De ha örökölhető, akkor talán, talán eljött az ideje, hogy a technológia felfedje, mi ez.

– Hiszel benne, hogy megmagyarázható? Nem valami isteni csoda?

– Nem tudom, hogy miben higgyek – vont vállat. – Az biztos, hogy át tudok változni, gyors vagyok és erős, hogy gyorsan regenerálódnak a sebeim, hogy magas a testhőmérsékletem.

Mielőtt tovább folytathatták volna a beszélgetést, Emily odaszólt hozzájukk: – Csak álltok ott, vagy segítetek is nekem?

Gyorsan odasiettekk mellé.

– Mit gondoltok?

Scarlette megfogta az egyiket, majd maga elé tartotta. – Nem hiszem, hogy ez lenne a stílusod – nézte a ruhát, amely anyagvastagságban visszafogott volt, szoknyája sem hatalmas, hanem egyenes vonalban omlott alá, csak a dekoltázs… – Próbáld fel, nézzük meg, de szerintem ez nem te vagy. – Bár az apró virágok szépek voltak a szoknya legfelső rétegén.

Leült Leahvel a próbafülke előtt lévő bársonnyal bevont, kényelmes székek egyikére, míg Emilyt várták, aki az eladó segítségével vette magára a ruhát.

– Hogy tudtad meg, hogy Cullenék vámpírok? – kérdezte az alakváltó.

– Rájöttem. Magamtól. Egy ideje már dolgozok Dr. Cullen mellett, feltűntek a jelek szépen lassan, majd összeállt a kép. Te és Emily érezhetően más véleménnyel vagytok róluk – jegyezte meg.

– Egy ideig éltem a környékükön.

Szemöldökét megemelte meglepetten, hogy folytassa csak, ha szeretné.

– Majdnem egy éve már… Bella terhes lett Edward Cullentől, amit Sam nem nézett jó szemmel. És mivel a terhessége abnormális volt, mégis csak egy hibrid növekedett benne, így jószerivel a halálával végződött volna, Sam ezt az egyezmény megszegésének vélte: egy ártatlan halandó halálának. Akkor Jacob pártjára áltam, védtük a Cullen házat.

– Samtől?

– Igen – bólintott elhúzott szájjal. – Életem legjobb döntése volt elszakadni akkor Sam falkájától. Magunk mögött hagyhattuk a múltat.

Egy pillanatig csönd ült alá a levegőben, Scarlette nem ismerte a részleteket az elmúlt évekről, hogy viselte Leah a szakítást, de most annyit látott, hogy túl van Samen.

– Várj, azt mondtad hibrid? – jutott eszébe. – Ezt hogy érted?

– Nem tudod? Renesmee, Bella és Edward lánya. Ő még Bella halandó életében fogant, így félig halhatatlan.

Elkerekedett a szeme. – Ez lehetséges?

– Mint látod – vont vállat. Úgy tűnt, őt kevésbé érdekelte a dolog. De Scarlette-t… Tudományosan nagyon is. Elég más volt egy halandó és egy vámpír testfelépítése, egyáltalán egy vámpír nem halott? Nem kéne az összes funkciójának nem működnie? Persze, ez attól is függött, hogy mi számított halottnak. Orvosi szempontból valóban az az állapot, mikor a szív nem ver tovább. De mi van, ha a vámpír szó elhibázott, ha Carlisle-ék nem is pontosan azok, csak ezt aggatták rájuk az évszázadok alatt. Nem is halottak pontosan, hanem valami mások?
Illetve a vámpírtest nem csak mérget állít elő? Hogy akkor a spermiukok nem mérgező sejtek ezek szerint? Hogy bírta ki ezt Bella? Hogy alakult a terhessége? Renesmee fiziológiailag milyen? Vámpír inkább vagy halandó?
Érdekes gondolatok voltak ezek. Vajon Carlisle próbálta megfejteni ezeket a rejtvényeket? Alaposnak és kíváncsinak tartotta ahhoz, biztos, hogy vizsgálgatta saját magát.

– Nagyon elgondolkodtál.

– Bocsi csak... Az orvos bennem… – mosolygott. De mielőtt tovább folytatta volna, Emily jött ki a ruhában. A szabása finom volt, lekövette alakját, de valóban a pántnélküli felső kissé túl mezítelenné tette, valahogy nem illett hozzá.

– Pedig egyszer hordanék ilyet – ismerte el.

– Nem az esküvődön – kotyogta közbe Leah.

Így jött a következő ruha, a harmadik, majd a negyedik és így tovább. Az órák teltek, Scarlette pedig lassan kezdett belezavarodni a sokféle-fajta menyasszonyi göncbe. Végül Leah talált egy finom indákkal csipkézett ruhát. Egyszerű volt a szabása, két vékony pánttal illeszkedett a vállra, majd beszűkült enyhén derékon és onnan egyenes vonalban, légiesen hullott alá.

– Ez – bólintott egyetértően a rezidens. – De ha nem ez, akkor is ez lesz – ropogtatta meg a vállait, ahogy leült újra a székre várakozóan. – Az egész boltot csak nem kell felpróbálni – nézett körbe.

Eltelt pár perc, léptek kopogtak, Emily kisétált a fülkéből. Az apró minták mintha élő növények táncát idézték volna elő a testén, minden egyes vonal a szépség és a természet harmóniáját közvetítette. Az egyszerű szabás eleganciája magával ragadta a tekinteteket: a fényben játszadozó anyag lágyan hullámzott, minden lépésnél szinte lebegve kísérte őt.

– Ez lesz az – ismerte el ő is, mikor a tükör elé sétált. – Látok benne fantáziát. Még talán sokat nem is kell majd hozzányúlni.

– Talán nem is kell – futott ki Scarlette-ből. – Gyönyörű vagy. – Persze, nem tudta, hogy Emily mit is akar a kettős megoldással, hol és hogyan akarta megjeleníteni a származását.

Sok időnk elment a boltban, úgyhogy megkönnyebbülve jöttek ki a szerzeményükkel, csakhogy a napnak még nem volt vége, jött a következő, hogy nyoszolyóruhát válasszanak Leahnek.

– Lesz valami vezető szín? Jellemző virág?

– Ezüst, zöld, réz, ilyesmik.

– Őszintén kíváncsi leszek, mi az, amit hordani is fogsz – fordult Leah felé Scarlette, és felmérte a rövid nadrágban és ujjatlan öltözött nőt.

– Mert te olyan szoknyás vagy, mi? – horkantott a farkas.

– Ha kell. – Nála még Leah is jobban nadrágos volt. Pedig belegondolva nem is állt volna rosszul neki egy szoknya, így megnézve, szép, hosszú lábai voltak, amit lehetett volna mutogatni.

Tanulva az előző esetből, időspórolás végett szétváltak és egy jó fél óra-egy óra múlva összeszedték a választottjaikat.

– Ez nem is rossz – vett el egy ezüstöt Emily, melynek keresztpántja volt a hátán és enyhén skiccelt alja.

Egy rozsdaszínűnek finom hullámokba esett a szoknyája.

Leah mindkettőt felpróbálta az unszolásra. Scarlette most jött rá, hogy mennyire szép is Leah. Pedig testvonalát követő ruhákba járt, de eddig nem tűnt úgy fel neki, hogy volt is alakja. Feszes mellek, kidomborodó fenék, széles csípő. Kicsit erős vállak, de arról le lehet majd venni a hangsúlyt.

Minden szó nélkül csak vigyorgott rá, ahogy egyik ruhát átvette a másikra az alakváltó.

– Tudod, Scar, ha tudnék rendesen mozogni, lelökném azt a mosolyt rólad.

– De nem tudsz – mosolyogott. – Mikor volt rajtad ilyen ruha utoljára? Mikor még Sammel jártál? – kérdezte Scar pofátlan érdeklődéssel, és ellökte magát a próbafülke ajtajától, mikor Leah kisétált onnan, kezében az ezüst ruhával.

– Akkor sem nagyon, de rég – vont vállat mosolyogva. – Te nem veszel?

– Van bejáratott varrónőm Ray személyében egyrészről, másrészt vannak ruháim, majd választok egyet – rázta meg a fejét. – Én csak vendég leszek, annyi a lényeg, hogy ne rontsam el a színeket.

Végre beülhettek az egyik étterembe enni a szerzeményeikkel. Az egész napos nézelődés és választgatás éhséget hozott magával és további jókedvet. Úgy beszélgettek, mint barátnők, beszélgettek az esküvőkről, az alakváltókról, de még a kórházról is. Mindarról, ami éppen életünk szerves részét képezte, és már besötétedett, mikor eljöttek. Scarlette kezében vacsorával, hogy ne szegény Raylynnek kelljen majd főző tudását villogtatni. Vajon Aidan tud főzni?

Valamin nevettek, már nem is tudta min, ahogy mentek ki a kocsihoz, mikor meglátott egy Mercedest az övéjükhöz közel. Ismerős fekete jármű volt, amelyet megannyiszor látott már a munkahelyén, sőt egyszer még ő is ült benne.

– Scar? Mit nézel?

Alig látott a félhomályban, hogy ült volna bent valaki először. De aztán a fehér bőr megvillant az ülésen. Mozgás támadt, majd nyílt az ajtó és valóban Carlisle szállt ki a járműből.
Mit keres ő itt?

Összenéztek.

– Carlisle? – mormogta értetlenül magában.

– Scar? – fordult feléjük a férfi, először őt vett szemügyre, majd a többieket. – Emily, Leah – üdvözölte őket is.

– Itt? Micsoda véletlen…

– Igen… Csak tisztítóban volt egy zakóm, és azért jöttem. – Tekintete egy pillanatra tétován az épületre szegeződött, majd vissza a hölgy-hármasra.
Milyen kicsi a világ...

– Mi ruhát vettünk Emily esküvőjére. – Fogalma sem volt, miért beszélt.

– Oh, igen – mosolyodott el a férfi. – Jacob átadta a meghívást. Köszönjük, Emily! – Szemében őszinte hála volt.

Scarlette nem gondolta volna, hogy ők is meglennének hívva, de úgy tűnt több volt a történelmük. Carlisle-jal nem szoktak alakváltókról beszélni, ahogy Emilyékkel sem nagyon vámpírokról. Ez olyan aláaknázott terület volt, ahol az ember nem tudta, hova lépjen, hogy ne robbanjon fel.

A férfi nézett rájuk egy ideig. Kínos másodpercek sűrűsödtek fel. Scarlette fürkészte az arcának vonásait, amíg meg nem találta az ismerősségükben azt a valamit, amitől észbe nem kapott. Mert óvatosnak kell lenni ezzel, nem? Emlékeztetnie kell rá magát, hogy rengeteg mindent megtenne miatta, de nem tehet meg mégsem mindent. Egyébként is megegyeztek.

– Holnap munkában – mondta végül.

– Persze, igen – bólintott azonnal. Talán túl gyorsan is.

Aztán ahogy a férfi alakja távolodott, úgy fordult Scarlette vissza Leahékhez.

– Ez érdekes volt – jegyezte meg Emily felvont szemöldökkel.

– Jah – értett egyet Leah. – Persze, a méregdrága öltönyt valahol ki kell mosni.

A hazaút nem telt csöndesen, hamar túltették magunkat Carlisle Cullen megjelenésén, vagy legalábbis úgy tettek egyesek, és beszélgettek minden másról.

A megegyezések, bár látszólag békét hoznak, gyakran rejtett árnyakat hordoznak; a csendes kompromisszumok mögött feszültségek szunnyadnak, amelyek bármikor felszínre törhetnek.

* * *

Elég illő ez a szám ehhez a részhez :D

Ezt a gyönyörű gifet pedig Leah csinálta nekem :3 már nagyon vártam, hogy megmutassam

Előző rész

Adatlap

Következő rész