Conjunction - 14. Rész

Hellobello!

Cím: Sikertelen mentés

Kategória: Conjunction regény – fanfiction

Fandom: Twilight saga

Besorolás: drama, hurt/comfort, a/a, fantasy, supernatural, oc

Idő: 2007

Helyszín: Forks és környéke, Washington, USA

Részleírás: Elizabeth White felébred, de milyen áron. Scarlette egyik legrémesebb napját tölti a kórházban. 

Forrás: Stephanie Meyert illeti. 

Figyelmeztetések: –

Korhatás: 16+

Terjedelem: 3005 (+247) szó

Megjegyzés: Huh, kicsit megcsúsztam ezzel. A gépen csütörtökön kaptam meg, aztán szerkeszteni kellett, meg buliba is voltam és hopsz, már vasárnap is volt :D Következő részben újabb Carlisle szemszög szavazás lesz, ki várja? ^.^

Megjegyzés 2: Már csak hat fejezet van, és utolérem az eddig megírt részeimet, úgyhogy bele kell húznom az írásba 0.0 egy olyan előre írt 5 fejezet megnyugtatna. 

Jó olvasást!💖 További szép napot!

* * *

Scarlette hitt abban, hogy az agy, ahol a hallucinációk támadnak, nem hozhat létre semmit, ami nem volt ott eleve, amit akár nem tapasztalás útján gyűjtött be a külvilágból. A képzelet nem alkot semmi újat, maximum összeszed ezt-azt a világból, és létrehoz újabb víziókat. De mégis mi a helyzet az ő látomásaival? A hangokkal és képekkel? Amiket biztos, hogy sosem tapasztalt. Hacsaknem... nem emlékezett rájuk, és valami másban hitt. Már pedig ha magában nem tud, akkor mégis kiben kéne? 

Centiről centire vizsgálta át Elizabethet. Külső behatásnak nem volt nyoma a lányon azon túl, hogy egy-két horzsolás volt található a karjain, de semmi olyan, amit egy kis fertőtlenítőszer és az idő ne tudott volna rendbe hozni. 

– CT, toxikológia és kis rutin – ingatta a fejét Scarlette. – Nem láttam semmit felszíni sérülésen túl, nem volt tapintható kóros elváltozás, törés, púp – fűzte karba a kezeit, miközben elgondolkodva beharapta a száját. – Kicsit ki volt hűlve és dehidratált. Nem tudjuk, hogy mikor tűnt el? – Elizabeth fizikailag egészséges volt, azonban míg fel nem ébred, senki sem fogja tudni, hogy lelkileg és mentálisan is épnek számított. A ruhája friss volt, a haja pár napja mosott: nem tűnt olyan személynek, aki nem önszántából került volna keresési listára. 

– Most kértem Sybilltől adatokat, mindjárt itt lesz vele. – És valóban, a telefonra nem is kellett sokáig várni.

– Április? – ráncolta a szemöldökét Scarlette meglepetten. – Több, mint egy hónapja lett eltűnt személlyé nyilvánítva? – billegtette a fejét. Pár napra tippelt volna, nem egy hónapra. Kivéve ha önszántából szökött meg, mivel egy elrabláshoz képest azért jobb állapotban lévőnek tűnt – több horzsolás, kiszáradás, éhezés és egyéb fenyítések nyomai? Persze, honnan is tudhatta volna Scarlette? Szerencsére sosem került ilyen helyzetben sem ő, sem az ő ismerettségi körében valaki.

A CT eredménye is pillanatokon belül megérkezett a laborral karöltve.

– Érdekes – felelte Carlisle, miközben átadta rezidensének a felvételeket. Scarlette a fény felé emelte őket. 

– Semmi baja? – tette fel tétován a kérdést. Legalábbis a CT alapján egy makkegészséges lány feküdt előttük. De tényleg nem volt semmilyen baja… – Akkor miért nem tér magához? Kérjünk neurológiai véleményt? – lépett Elizabethhez, óvatosan felnyitotta a szemhéját, mintha csak attól félt volna, hogy valamit félrevizsgált volna. De egy ilyen egészséges embert egy civil is meg tudott volna különböztetni a sérülttől. 

Mint akit fejbe vágtak, Scarlette feje megbicsaklott, keze görcsbe állva lógott a levegőben.

Villanás. Villanás. A kórház belső körvonalai összegubancolódtak. 

Fehér. Olyan világos fehérséget látott, hogy szúrni kezdte a szemét.

– Scarlette… – A suttogás nem tudta honnan fakadt, leginkább belőle… belülről, kívülről, mindenhonnan. Nem voltak falak, mégis visszhangzott a név hosszan és érthetetlenül.

Scarlette, ments meg!

M-ments meg!

MENTS MEG! – rezonált be a hang, ahogy villogni kezdett a fehérség is. A nő leszorította szemhéját, nem akarta látni, mégis kellett, mert ez benne villogott, benne lüktetett, nem tudott megszabadulni tőle.

– Scar? Scarlette? – Dr. Cullen teljesen feleslegesen ért hozzá, ott állt ledermedve és egyáltalán nem reagálva a környezetére, mintha csak egy tökéletesre faragott szobor lett volna. 
A zaj egyre erősödött, Scarlette koponyáját fúrta a hang statikája, míg egyszer csak, mint mikor pohár törik ezer szilánkra, úgy robbant szét ez is, a csönd váratlanul döntötte le lábáról. Izmai kontrollálhatatlanul mozdultak meg, nem talált fogást, nem érezte az egyensúlyát olyan hirtelen és erőteljesen lökődött ki a látomásból. 

– Scar – kapta el Carlisle könyökénél fogva, mielőtt eldőlt volna, mint egy krumplis zsák. – Jól vagy, mi történt?

Pislogott és pislogott, nézte a szalmaszőke hajszálakat, a sápadt arcot, hallgatta a halovány lélegzetvételeket, amik Elizabethhez tartoztak. Mit akart vajon mutatni? Mi ez az egész? Ez a „Ments meg”? A látomás lenyomatait kereste – hangokat és érzéseket – tekintete fel-le járt a lányon.

– Ledermedtél és…

– Én... – nyögött fel és lassan visszanyerte az egyensúlyát, Carlisle elengedte. – Jól leszek – túrt bele a hajába egy ideges mozdulattal, majdhogynem markolta. – Mi történik velem? – Mert valami egyértelműen. Olyan még nem volt, hogy egy nap két látomás is lett volna, és a fehérség... A legtöbbször képek, történések nézője volt, most... Mi a jó fészkes fene ez az egész? Mi baja volt? Mert egyértelműen volt valami.

– Olyan voltál mint egy… aki egy abszanszos[1] epilepsziás rohamot kapott volna. Mit láttál?

– Semmit – suttogta. Talán ez volt a legrosszabb, hogy még csak nem is „látott”. – Semmit. Fehérséget. Nagyon éles fehérséget. És hogy valaki segítségért kiált. Nem tudom – pislogott sokadszorra. De bármennyire is emlékezett vissza a jelenésre, az annál jobban fakult.

– Ülj le egy kicsit – tette a férfi a vállaira a kezét, majd pedig lenyomta egy melletük lévő székre. – Szedd össze magadat és a gondolataidat, mindjárt jövök, rendben?

Nehézkesen bólintott egyet, nézte, ahogy a férfi távozik. Carlisle nyugodtnak tűnt, nem csinált ügyet a látomásból – Scarlette ismerte ezt a mozzanatát főnökének, a betegeivel volt ilyen, akiket meg akart nyugtatni, hogy minden rendben lesz. 

Mély levegőt vett, ahogy apja tanította. Ő uralja az érzéseit, ugye? Ezt is? Akármi is volt ez, de a felsürösödő megjelenése aggodalomra adott okot. Mi van, ha műtét közben fagy le? Még csak belegondolni is rémisztő volt, hisz az egy dolog, hogy önmagára veszélyes volt, de ha másokra is... Mi ez az egész?!

Mély levegő, Scar! Kétségbeesett gondolatait igyekezett megállítani, mielőtt még mint valami vírus, beennék magukat agyának mélyebb rétegeibe. 

Mit látott? Őszintén próbálta összerakni, hogy mi volt ez, amit „látott”? „Mentselek meg”? De mitől? Meg tette volna, ha tudta volna miről van szó. Lassan a lány felé fordította a fejét.

– Mit tegyek? – suttogta. – Mit akarsz tőlem? – Válaszokat várt, akármit, de persze, miért is kapott volna? A lány nem volt magánál. Két percig is ott ülhetett, mikor visszajött Carlisle a kezében egy pohár vízzel, amelyet át is nyújtott.

– Add a karod!

– Tessék? – De szófogadóan felemelte, mire a csuklóját megfogta a férfi és leszámolta a pulzusát. Mozdulatai óvatosak voltak, mintha attól félt volna, hogy Scarlette mindjárt ripityára törik. Homlokára is rátette kesztyűbe bújtatott kezét láz nyomát keresve.

– Ettél valami nem szokványosat mostanában?

– Mi van? – ráncolta a szemöldökét.

– Minden eshetőséget szeretnék figyelembe venni. A pulzusod rendben van, kicsit gyors, de egy ilyen helyzetben természetesen az. Nincs lázad, nem verejtékezel, a pupillád nincs kitágulva, így valószínűleg sem drog, sem ételmérgezés nem áll fenn.

– Azt hitted, beálltam? – Scarlette nem tudta eldönteni, hogy nevessen, vagy sem. 

– Egy EEG[2] lehet tudna válaszokkal szolgálni, mit gondolsz? – nézett le rá, majd egyenesen le is guggolt elé, amivel a nő lett a magasabb. Scarlette tétován szorongatta a félig üres poharat az ölében, miközben Carlisle arcán ragadt a tekintete. Észrevette, ahogy a megremegett a férfi szája, egy pillanatra megrándult a szemöldöke, és a szemében megfoghatatlan fény villant fel, amely a szavaknál mélyebben gyökeredzett, Scarlette nem tudta megfejteni a különös érzelmet. 

– Jobban érzed magadat?

– Igen – bólintott. Tényleg így volt. – Jó ötletnek tartom az EEG-t. – Egyszerre látta értelmét és nem is a vizsgálatnak. Vajon ebben a csendes időszakban is történik valami a fejében? Egy epilepsziásnál ki lehetett provokálni a „tüskéket”, de nála?Fényérzékenység? Kialvatlanság? Mi generálta ezeket a víziókat? Jobban kezdett félni attól, mi van, ha a vizsgálat fog is mutatni valamit, mi lesz vele? 

– Ücsörögj még egy kicsit, elintézem – felelte a férfi. Megszorította egy pillanatra a kezét, miközben felállt, majd távozott. Scarlette egy ideig még nézett utána. Mire fel ez a nagy megértés? Carlisle nem volt tolakodó, nem volt elutasító, könnyedén értette meg és fogadta is el a tényeket, nem kérdőjelezte meg egy percig sem. Miért nem? Ez ellentmond a valóságnak, teljesen jogosan lehetett volna szkeptikus. Miért hisz neki?

– Mmm – zavarta meg a gondolatait egy halk nyögés, Scarlette fordult is a hang irányába: a lány felé. 

– Elizabeth, felébredtél? – pattant fel, az orvso benne átvette a mozdulatai és gondolatai felett az irányítást, már nem rágódott azon, hogy mi történt. Hisz annak egy kulcsfontosságú szereplője éppen előtte feküdt.  A lány hunyorogva nyitotta ki a szemét, nyalta meg az ajkát, eltelt egy időben, mire szemrevételezte a környezetét, majd Scarlette-t is. – Biztonságban vagy – halkította le a hangját, hogy kialakítson egy bensőséges hangnemet, amely nem frusztrálja a másikat. Kitanulta az évek alatt, hogy a legtöbb betegnek mi esik jól – kedves, nem túl széles és nem túl sokszor előforduló mosoly, közepes hangerejű, lassú, artikulált beszéd, óvatos mozdulatok, kellő távolság. – Hogy érzed magadat? A forksi kórházban fekszel.

Elizabeth csöndben maradt, csak szeme körözött továbbra is a szobában.

– Elizabeth, hallasz? – emelte fel egyik kezét, hogy magára vonja a figyelmét.

– Igen. – Hangja nagyon karcos, és betegesen vékony volt. Scarlette megkönnyebbült, hogy a lány válaszolt.

– Dr. Cowen vagyok, az orvosod. – Muszáj volt orientálnia Elizabethet, hogy megérti azt, amit mondanak neki. – Tudod, milyen napot írunk?

A lány továbbra sem reagált, csak lélegzett és lélegzett.

– Fáj valamid? A CT nem mutatott semmi különöset, teljesen egészséges vagy.

– A fejem… – nyögte erőtlenül egy hosszú másodperc eltelte után. Úgy tűnt, értelmi képességének birtokában volt.

– Megvizsgálhatlak újra? – kérdezte óvatosan. Megbillentette a fejét, amit Scarlette egy igennek vett. Noha egy másodpercre elbizonytalanodott, hogy valóban jó ötlet a lányhoz érni közvetlenül. Végül kockáztatott „a beteg az első”-elv végett. Nem tudta, hogy mit várt, egyértelműen valamit, akármit, de Elizabethnek továbbra sem volt semmi baja.

– Adok mindjárt fejfájáscsillapítót – lépett el tőle, hogy az egyik ápolónak szóljon, aki perceken belül megjelent egy kis tablettás dobozzal és pohár vízzel. 

– Gyere, segítek – támogatta meg Elizabethet a felülésben. A páciensmérőre nézett, a gép lassan és nyugodtan pittyegett. Mintha tényleg minden rendben lett volna… De volt is? Miért érezte azt, hogy nem? A hatodik érzék húzta le és csomózta össze a gyomrát. 

Ránézett a lány. Kék szeme áthatóan figyelte, mintha most látta volna meg igazán, és eddig fel sem tűnt volna neki Scarlette.

– Elizabeth, minden rendben van? – tette fel gyanakvóan a kérdést a rezidens.

Válasz nem érkezett, a telő másodpercek egyre kellemetlenebbek voltak Scarlette számára, hisz a lány lassan már úgy nézte, mintha meg lenne babonázva. 

Váratlanul Elizabeth egész teste görcsbe feszült és szemei pedig fenn akadtak, mintha valami különlegeset vagy meghökkentőt látna a semmiben.

– Elizabeth – rohant oda hozzá azonnal. – Valaki! – rivallt az egyik hozzá legközelebb foglalatoskodó ápolóra, akivel aztán oldalfekvésbe helyezték, hogy a lány nyála kifolyhasson és a légútai tiszták maradhassanak. A ruháját Scarlette meglazította, mielőtt abban vagy magában tett volna kárt. Látott már görcsös rohamot, de ez extrémnek tűnt, ahogy rángatózott Elizabeth és valamit morgott, hörgött, de teljességgel érthetetlen volt. Scarlette-ék ott álltak felette ketten, mint az angyalok és őrizték, hogy le ne essen az ágyról. Egy-két perc után lassan kezdtek lanyhulni, szakadozni a rángatózások, mire Scarlette föléhajolt. 

– Scarlette! – Teljesen érthetően üvöltötte valamilyen állatias hangon a nő a nevét, és két keze kinyúlva, vaktában Scarlette nyaka köré szorult. A lendületből, amit vett és súlyánál adódva vágódtak el, Elizabeth egyenesen Scarlette-ra esett. A rezidens beverte a könyökét, amitől karja zsibbadni kezdett, és fejét, mire egy pillanatig csillagokat látott. A meghökkentő, sokkos helyzetben nem tudott rendesen erőt kifejteni, hogy lefeszegesse Elizabeth ujjait a nyakáról.

– MIÉRT NEM MENTETTÉL MEG?! – üvöltötte a képébe. – SCARLETTE!

Kifutott belőle a szusz is. Nem kapcsolt be a túlélő-üzzemód az agyában, egy árva gondolat annyi sem jutott eszébe, hogy mit kellene csinálnia. Valamit kellene, nem? – Kezdett el pánikolni, mert valami megoldást kellene találnia a helyzetre, nem igaz? De nem tudta, hogy mi lenne az. Valamit, bármit, ami segítene túljutni neki ezen a rémálmon. Azonban sosem képezték ki olyan helyzetre, amikor valaki megpróbálja megfojtani. 

Egy elmosódott alak állt meg a lány mögött, vállánál próbálta elkapni Elizabethet, de az kicsúszott az ujjai közül, egy percig sem gyengült a szorítása. Végül Scarlette már csak azt látta, hogy Elizabeth összerándul, egyensúlyát elveszítve dől előre, rá, mögötte Carlisle állt, egyik keze a levegőben lógott, másikban egy fecskendőt tartott. 

– Scarlette, jól vagy? – hallott egy hangot, bár fogalma sem volt arról, hogy kié, nem ismerte fel vére dübörgésének visszhangjában. Carlisle és az ápoló, akivel az előbb még oldalra fordították a lányt, nevezetesen Jay, kapták el Elizabethet együtt, húzták le róla. A lány másodpercről másodpercre tűnt egyre zavartabbnak, tekintete ide-odaugrált az ottlévőkön, miközben nyöszörgött. Carlisle visszakísérte az ágyhoz. 

Scarlette ott feküdt a földön teljesen kifeküdve, mozdulni sem bírt. A tudatosság apránként szövődött újra, mint a hajnali ködben születő napfény sugarai, amelyek megvilágítják a mélyből előbukkanó emlékeket és érzéseket. Teste lassan újra érzékelni kezdte a világot: a fájdalmat a fejében, zsibbadást a karjában, a tüdejébe toluló jótékony levegőt és torkának égését. 

– Jól vagy? – kérdezte Carlisle aggodalmasan, mikor visszatért pár pillanaton belül. Tekintete tele volt érzelmekkel, ott rejtőzött benne az öröm, a bánat, a tehetetlenség árnyalatai, hullámot vetettek az arany óceánban. 

– Jól vagy? – gyűltek oda köré többen.

– Aham – bólintott csak, lévén nem volt még képes beszélni,  a hang artikulálása kellemetlen fájdalommal járt a torkában. 

– Fel tudsz állni? – kérdezte Sybill.

Megrázta a fejét. Egyáltalán nem volt a mozdulatainak birtokában. Mintha egy külső szemlélője lett volna testének, a fején kívül egy porcikája fölött sem volt uralma. 

Carlisle letérdelt mellé és Jay-jel együtt szakszerűen felsegítették állásba. Bár elég ingoványosan maradt meg függőleges pózban, de megtámaszkodva sikerült. Az ágy felé nézett, ahol Elizabeth benyugtatózva feküdt.

– Jól vagy? – kérdezte Jay.

Carlisle pedig az első szék felé mozgatta és lenyomta rá. Csak akkor tűnt fel, hogy remegnek a lábai, meg a keze, meg úgy mindene. Annyira intenzív és sokkoló élmény volt, hogy Scarlette alig tudott magához térni. Az adrenalin zakatolt ereiben, és az események súlyos valósága szorosan ölelte körül, még akkor is, amikor a veszély már elmúlt. 

– Jól... leszek – formálta meg lassan a szavakat, hangja karcos volt, és mélyebb, mint szokott.

– Ilyet még nem láttam – jött oda melléjük Dr. Snow.

Ránézett Scarlette értetlenül, pontosan mire gondolt.

– Alig ért véget a görcse, de már magához tért és rád támadt. Arról nem is beszélve, hogy tudta a nevedet.

Valóban honnan tudta a nevét? Miért kiabálta, hogy nem mentette meg? Zavarban volt a felkavaró történésektől. Idegesen a nyakához nyúlt, ujjbegyeivel körülményesen tapintotta ki a lány kezének nyomait, megbizonyosodott arról, hogy ugye már nincsenek a torkán. 

– Amíg nincsen magánál, nem fog kiderülni, mi történt pontosan – húzta el a száját a férfi. – Talán érdemes lenne lekötni a kezdeti időkre.

– Nem fogjuk, Dr. Snow. Ez nem bolondok háza – vágott közbe Sybill ellenkezést nem tűrően.

– De egyértelműen nem volt a józan eszénél. Veszélyeztetett egy orvost. És ha rosszabb történt volna?

– Szerencsére nem történt, Dr. Cullen időben reagált. – Sybill nem hagyta magát. – Egy őr figyelhet rá. 

– Meglátjuk, hogy viselkedik – felelte végül Jay. A téma ezennel lezárásra került és miután mindenki megbizonyosodott róla, hogy Scarlette életben volt és marad is, szépen lassan eloszlottak és dolgukra mentek.

– Megnézhetem? – tolakodott be a nő látképébe Carlisle, mire egy aprót bólintott válaszul. Gondolatai zakatoltak, hisz jézusom, itt volt pár hete Forksban, de már majdnem megölték véletlenül egy balesetben, beleesett a folyóba és most pedig ez?! Honnan kellene ismernie a lányt?

–  Te leütötted a beteget? – kérdezte Scarlette halkan, Elizabeth felé pillantgatva. 

– Nem. – Apró mosoly jelent meg Carlisle szája sarkában. – Csak egy nyomáspontot megnyomtam a nyakán. 

– Tehát, igazából... leütötted. – Scarlette ismerte azt a pontot a nyakon, kissé a fül előtt, a nyaki ütőér, nyaki véna és a bolygóideg sokkjának következtében fájdalom, izomgörcs, de akár eszméletvesztés is felléphet. De azt nem csak „megnyomják”. 

A férfi nem válaszolt, a nő gondolatai pedig elkalandoztak, vissza a tömérdek mennyiségű, megválaszolatlan kérdése felé. Lehet szólnia kéne, hogy nem biztos a saját képességeiben, és kezdjék szigorúbban ellenőrizni a munkáját? Vagy felfüggesztést kéne kérnie? Otthon csak nem találnák meg a látomások. De aztán rájött, hogy pedig de... a könyvek! Azokkal kezdődtek, azokkal kezdődött talán minden? Sejtette, hogy a válaszokat bennük találja, ha tudná olvasni őket. 

– Be fog lilulni egy kicsit – ugrasztotta ki Carlisle a gondolatai közül. Felnézve jött rá, hogy mennyire közel is voltak egymáshoz, a férfi arca körülbelül tíz centire volt az övétől. Ujjbegyei bármennyire is észrevétlenül akartak végigsiklani a bőrén, halvány melegséget hoztak magukkal. Finoman fogta meg állkapcsát és lassan, gondosan elforgatta a fejét, miközben figyelte a nyakát. Scarlette-ben rekedt a levegő, tétován nyílt el szája, nyalta meg az ajkát. A mozdulat túl látványos lett, Carlisle a nyakáról arcára emelte a tekintetét és egy pillanatig mindketten ugyanazt nézték: egymás száját. 

Nem szólt zene, de a csontjaiban mégis mintha ott rezonált volna valami basszus, ami arra akarta volna rávenni, hogy mozduljon, menjen, kapaszkodjanak össze, és csak mozogjanak, keringjenek. Carlisle, nem érzed, ugye? Ő csak nézte Scarlette-t, aki rájött, hogy a férfi szeme olyan, mint a tiszta vízű tó tükre egy csillagfényes éjszakán, rezzenéstelen és mély. Carlisle, talán nem akarsz forogni és pörögni, de a szoba egy kicsit szeretne, nem? Vagy csak képzelte?

A férfi érintése arcán puha, selymes és csalogató volt, aprócska szikrák tucatjai kezdtek kergetőzésbe a nőben, rajta, körülötte, táncba hívva a másik szikráit, ha voltak, ha pedig nem voltak, akkor csak a képzelettel ölelte körbe magát.

– Szerintem mára már elég volt ennyi kaland, haza kéne menned. 

Scarlette először fel sem fogta, amit mondott a férfi, vagyis dehogynem, csak lassabban, mint általában.

– Olyan gyors voltál… – jegyezte meg válaszul bágyatagon. Mert nem volt ott Carlisle és mégis ő ért legelsőnek hozzá, mielőtt bárki reagálhatott volna.

– Ott álltam az ágy másik oldalán – rázta meg a fejét a férfi. 

A nő összeráncolta a szemöldökét, nem tudta, hogy igaz-e vagy sem, a történések olyan zavarosan fulladtak káoszba. Carlisle keze felfutott tarkóján hajába. Scarlette lehunyta a szemét és csak remélte, hogy nem észrevehő, ahogy megborzongott, ahogy felszínesebben kezdte venni a levegőt, és csak szorította a szemhéját, hogy ne legyen árulkodó a tekintete. Minden idegszálával próbált nyugodt lenni. 

– Egy kis púp lehet, hogy lesz a fejeden, de szerencsére, nem repedt fel a fejbőröd. Valami más részed még fáj? 

A nő nem tudott válaszolni, az elnyúló csendben a szavak lesújtani készülő kardokként magasodtak föléjük.

– Megviselt ez a nap – adta Carlisle Scarlette szájába a szavakat, aki válaszul bólintott újabbakat. – Jobban érzed magadat?

– Hmm – Igenül ingatta meg a fejét. Nézte a kezét, melyek már nem remegtek annyira. Lassan visszaköltözött a testébe, úgy érezte, hogy valóban újra az övé.

– Haza tudsz menni?

Egy pillanatig gondolkodott rajta, csábító lett volna a lehetőség, hogy a férfi vigye haza, de aznapra elég volt már az ábrándjaiból. – Menni fog – válaszolta és lassan felállt. Mindketten azt figyelték, hogy mikor tűnik úgy, mint aki el fog vágódni. – Rendben leszek – támaszkodott meg a szék szélében, azért így stabilabbak voltak mozdulatai. – Úgyis dolgod van, nem kell atyáskodnod felettem.

– Nem atyáskodok feletted – válaszolta. – És csak pár perc, addig mindenki tud várni.

Ágálni akart, de végül hagyta az egészet annyiban. Együtt erősebbek voltak, tudott a férfiből erőt meríteni, már pedig most sokat kellett.

– Holnap reggel jövök – válaszolta. Lassú, megfontolt lépésekkel indult kifelé a szobából az öltőző felé. Nem fordult hátra, nem akarta tudni, mi kavargott Carlisle szemében. A tudatlanság néha kapóra tudott jönni, mert megóvja az embert a felesleges aggodalmaskodástól.

Scarlette még sokáig a kocsijában ült a parkolóban, mire erőt tudott venni magán, hogy hazamenjen. 

* * *

Érdekességek/magyarázatok:
[1] Abszanszos epilepszia: Régebben petit mal (ejtsd: pötimal) rohamnak is nevezték, de ez megtévesztő, mert nem minden kis-roham (ez a francia kifejezés magyar fordítása) felel meg petit malnak. Úgyhogy jobb az absence (ejtsd: abszansz) kifejezést használni, ami jobban leírja már elnevezésében is a dolog lényegét. Ez is francia szó, távollétet jelent. Ugyanis a rövid, pár másodperces roham csak elrévedésből, bambulásból, a végzett mozgás megrekedéséből és pillanatnyi távollétből, vagyis a környezettel való kapcsolat megszakadásából áll. Ez nem mindig tudatvesztés, vagyis a környezettel való kapcsolat teljes megszakadása, sokszor csak beszűkül a kapcsolat. A legpontosabb jellemzése ennek a pár másodperces kihagyásnak az, hogy a magasabb rendű agykérgi működésekben van átmeneti zavar. Erre az időszakra utólag a tudatvesztés arányában nincs teljes visszaemlékezés. Pl. a titkárnő automatikusan tovább ír, nem is biztos, hogy hibát ejt - bár többnyire ez következik be -, de utólag nem emlékszik arra, amit a rosszullét alatt automatikusan leírt. A testtartás többnyire megmarad, de néha pillanatnyi megbillenés is lehetséges. Gyakran a szemhéjakban, a vállban vagy ritkábban a végtagokban kis ritmusos rángások (egy másodperc alatt három) jelentkeznek, vagy a szemek felfelé, illetőleg ritkábban kissé oldalra fordulnak, a fej előre illetőleg hátra biccen. Mindez hirtelen kezdődik és végződik.
[2] EEG: Az elektroenkefalográfia (EEG) tágabb értelemben véve egy pszichofiziológiai mérőeljárás, melynek segítségével a pszichés működés élettani hátterét vizsgálhatjuk meg; szűkebb értelemben pedig egy elektrofiziológiai mérőeszköz, mely az idegsejtek elektromos aktivitásának regisztrálására szolgál valós időben. Az EEG-vel elvezethető jel az elektroenkefalogram, amely egy komplex, több komponensű periodikus görbeként írható le. Az „agy EKG-ja”. 

Akkor egy szokásos szám ^.^

« Előző rész   ⌂ Tartalomjegyzék   Következő rész »