Limbus

A zsarnok hatalma nem a zsarnokban jelenik meg, hanem a kényszerített akarat engedelmességében.

Cím: Limbus*

Kategória: novella – one-shot, fanfiction

Fandom: Harry Potter

Ship: Dramione – Hermione Granger & Draco Malfoy

Forrás: J. K. Rowling!

Korhatár: 18+

Besorolás: dark, thriller, angst, trauma, tragedy, dark!Draco

Leírás: Hermionét kihallgatják Draco tárgyaláshoz, csakhogy a legilimentor olyat is feltár, amire Hermione nem emlékezett.

Idő: 1999

Helyszín: Mágiaügyi minisztérium, London, Anglia

Figyelmeztetés: Nem egyértelműen kimondott konszenzuson alapuló szexuális aktus, mentális és fizikai bántalmazás, ooc!Draco és Hermione.

Terjedelem: 3743 (+47) szó

Megjegyzés: Bár a blogon kissé csönd van, de természetesen a halloweeni novella nem maradhatott el. Az ötlete már nagyon régóta megvolt, bár amúgy tegnap este lett meg a végkifejlet este 11-kor :D szeretem kicentizni a dolgokat. Ha van időm, akkor sem tudok úgy haladni, mint amikor nincsen.

Megjegyzés 2: Hogy egy kis magyarázattal is szolgáljak... a nagy eltűnés oka több minden is. Úgyhogy akit érdekel, annak mesélek egy kicsit:

Mi történt az elmúlt időszakban? »

Fuh...
munkakeresés -- szeptember óta újra gőzerővel keresek új állást magamnak, jobbat, mint a mostani, és ami kicsit szakmaibb is. Nem fogok hazudni, rettenetes a munkaerőpiac, és mindenkit sajnálok, aki éppen ezzel küzd. Két éve is nehéz volt, de most... Egyrészt kevés az állás, másrészt vissza sem jeleznek a cégek, ha igen, akkor is addig maxolják az interjúköröket, míg aztán nem téged választanak ki... és ez rendkívül fárasztó. Tudom, hogy el kell adnom magamat, és ez amúgy is nehezemre megy, de néha a cégek kezelhetnének úgy, mint egy embert.
munkahely -- a cég mindent megtesz, hogy kiidegeljenek. Mintha napról napra esne a színvonal, és már olyanokért is szólni kell, aminek evidensnek kellett volna lennie. Arról nem beszélve, hogy néha a problémás helyzetekre olyan ötletek vannak, hogy hajat tudnék tépni... Kíváncsi leszek, hogy ha új munkahelyem lesz valamikor, akkor még fog-e a hajam hullan :'D
esküvő -- bizony, bizony, ezt úgy eddig nem híreszteltem kimondottan, de van! Készülünk rá, főképp én. Van egy kis excelem, amiben mindent követek, a ruhám megvan, lassan kezdjük az tánctanulást, meg lesz jegyesoktatás, illetve a szolgáltatókat is véglegesíteni kéne... meg persze, a meghívók folyamatosan mennek ki, de ugye ez azt jelenti, hogy mindenkivel találkozni kell, étadni, és hát ennek szervezése is külön logisztikát igényel, mert mindenkinek akárhogy nem jó. Úgyhogy gőzerővel zajlik ez, emiatt most októberben sok mindent félretettem.
nyakfájás -- ez úgy szeptember végén kezdődött, aztán áthúzódott októberbe. ELőször csak a jobb nyaki oldalam, majd a bal. Voltak napok, amikor annyira fájt, hogy zsibbadt a kezem. Akkor kaptam nyakmerevítőt, de azzal meg rohadt nehéz bármit csinálni, ami nem szemmagasságba van, úgyhogy eléggé lekorlátozta a mindennapjaimat. Megviselt. Nem tudom, miért volt ilyenem, nagyon remélem, hogy több nem lesz... mindenesetre november közepére van időpontom reumatológiára, hátha látnak ők valamit...
kocsiszerelés -- mindig van valami. Most párom autója volt javítva, majd aztán valamikor újra előkerül az én hondám is, mert még mindig füstöl kicsit, de a szelepszár szimering csere után legalább nem eszi úgy az olajat, de picit csörög benne a vezérműlánc, és a kumplung annyira felül fog, hogy igazából szerintem a jóisten tartja ott, ahol. De szerintem ő már csak tavaszi program lesz. Ha kibírja addig. Szurkolok, hogy igen.
írás -- tudom, ez a blogon annyira nem látszott, de amúgy a nyáron a Downforce-nak egészen nekilendültem, illetve most elkezdtem a Conjunctiont is folytatni, hogy tudjak ide posztot pakolni. Én bízom benne, hogy a novemberünk és decemberünk sokkal aktívabb lesz, mint az elmúlt hónapok. Tervek vannak, félkész bejegyzések is, úgyhogy igazából minden adott ^.^ nagyon köszönöm a türelmeteket!

Jó olvasást!💖 

* * *

A terem mélyen a Mágiaügyi Minisztérium gyomrában volt található, ott, ahol már nem voltak ablakok. A padló fekete volt és fénytelen, és minden lépés tompán puffant rajta, a falakat sötét, sima kőlapok borították, amelyek között alig látszott az illesztés, mintha a szoba egyetlen darabból lett volna kifaragva. A mennyezet alacsonyan húzódott, és a varázsfények nem világítottak tisztán, inkább haloványan vibráltak, félhomályt képezve.

Hermione Granger egyenes háttal ült a széken, szemben vele egy varázslóval – Crispin Smythe –, akinek arca szögletes volt, haja kopottfekete, orra nagy, és a tekintete sötét és éles.

– Készen állsz? – kérdezte a férfi, miközben pálcáját felemelte.

Hermione bólintott. Egy hónappal ezelőtt értesítették, ahogy Harryt és Ront is, meg még pár évfolyamtársukat, hogy Draco Malfoy tárgyalásához őket is ki fogják hallgatni. Malfoyt sosem kedvelte, de az is tény volt, hogy a háború végére már nem tudta egyértelműen bűnösnek látni, a mardekáros fiút nem lehetett fekete-fehéren megítélni. A Malfoy-kúriában, amikor Bellatrix a karjába véste a szót, Draco nem árulta be Harryt. És a Roxfort ostrománál is visszalépett az utolsó pillanatban. Emiatt Hermione nem tudta eldönteni, hogy Draco Malfoy gyáva volt, vagy valami más.

A pálca hegye lassan Hermione felé fordult. Ahogy a férfi beférkőzött a gondolatai közé, Hermione szinte hallotta a zörejt, ahogy elméjének ajtaja megnyikordult a kinyitásra, érezte a nyomást, a feszülést a fejében, ahogy a varázsló elkezdett kutakodni.

Fények villantak. Piros, mint a Griffendél színe. Fehér, mint a hó a Roxfort udvarán. Fekete, mint az éjszaka. Hideg érintés a csuklóján. Meleg lehelet a nyakán. Vér íze a szájában. Tintaszag. Füst. Fém. Egy könyv lapjai peregtek. Egy kéz ráfonódott az övére. Egy sikoly. A padló hideg. A falak közelebb jöttek. Por szállt a gyér fényben. Egy szoba, sötét, kőből. Egy tükör és benne árnyak. Recsegő fa. Nevetés. Halk, gúnyos. A színek vibráltak. Lila. Szürke. Vörös. A vörös túl élénk. Túl nedves. Egy szempár. Ezüst. Hideg. Közeli. Túl közeli.

A levegő nehéz lett, a mellkasa szorult, kapkodott a levegő után. Nem próbált ellenállni a férfinak, de közben nem is értette, hogy mi történik, miket lát. Belemarkolt a szék karfájába, próbált fókuszálni a kihallgatóterem falaira, hogy felszínre bukjon a sok képből: az emlékekből, amiket nem ő élt át, a döntésekből, amiket nem ő hozott meg, az érzésekből, amiket nem ő érzett.

Illat csapta meg: friss menta, fűszeres bors, és egy kis ezüstfenyő, hűvös, tiszta, mint a téli levegő. Nem tudta, miért ismerős. Nem tudta, miért nyugtalanító. Hangok kongtak a légüres semmiben: „Maradj.” „Hallgass.” „Engedelmeskedj.” Nem tudta, ki mondta. Nem tudta, mikor.

Crispin arca megfeszült, ahogy egyre több emléket pörgetett át, egyre mélyebbre ásott le. Hermione zihálva kapott levegő után. A terem falai mintha mozogtak volna, a fények vibráltak, a padló hullámzott.

Egyszer csak mindennek vége szakadt, Hermione előre dőlt, neki az asztalnak. A feje zúgott, a varázsló szavai messziről és tompán hallatszottak, mintha csak víz alól szólna.

– Granger kisasszony…? – kérdezte óvatosan, miközben leeresztette a pálcáját.

– Mi volt ez? – kérdezte rekedten, feje előre bicsaklott. – Ezek a… én nem… ezek nem az én… Ezek biztos, hogy nem az én emlékeim… – Hangjában értetlenség csengett. Mikor leült a székre, azt hitte, hogy könnyű félórának néz elébe, végül is nem sok mindent tudott Malfoy dolgairól.

– Márpedig ezek a tieid.

– Nem. Ezeket soha nem éltem át… Én nem tettem ilyeneket…

– Ezek töredékek, foszlányok. Az elmédnek az integritása nem teljes, beavatkozás gyanítható. Valamilyen varázslat lezárta ezeket az emlékeket. Te tetted?

– Tessék? – húzta hátra a fejét.

– Csak szeretném tudni, mi történt. Ha esetleg te… annak érdekében, hogy Malfoyról ne nyerhessünk ki információkat… – biccentette oldalra a fejét, a sötétbarna szempár hosszan tanulmányozta Hermionét.

Hermione szeme elkerekedett. – Maga azt hiszi, hogy én… hogy én módosítottam a saját tudatomat? – A hangja éles volt, leginkább meglepett, mint sértett. – Hogy én… elzártam emlékeket, hogy megvédjem őt? – Még a feltételezés is abszurd volt.

– Vagy mást, ezt egyértelműen nem lehet kijelenteni – biccentett lassan, mintha nem akarna elhamarkodottan ítélkezni. – Nem vádollak. Még. Csak… vizsgállak. Az elméd nem egységes. A töredékek nem természetesen jöttek létre. Valaki beavatkozott. És ha nem te voltál… akkor ki?

Hermione hátradőlt, a szék háttámlája megnyikordult. A mellkasa még mindig szorult, nehezen vette a levegőt, gondolatai kavarogtak a fejében.

– Én nem… – kezdett bele, de nem tudta befejezni a mondatot. Maga elé meredt. Nem tudta bizonyítani az igazát. Mert ha ő tette, akkor miért nem emlékszik? Ha más tette, akkor miért nem vette észre? – Én nem tettem semmit – mondta végül halkan és bizonytalanul.

Crispin figyelte a nőt, mint varjú az áldozatát. – Egy biztos, elég mélyre lettek elzárva ahhoz, hogy egy kevésbé jártas legilimentor csak úgy ne tudja megtalálni őket.

Hermione az asztal erezetét figyelte. Próbálta összerakni az információkat, hogy miért tett volna ilyet. Biztos, hogy jó oka lett volna rá. Ugye? Ennek nem volt semmi értelme.

– Ha én zártam volna el… – kezdte, majd elhallgatott. – Hogy tudnám kideríteni? – Hermione tanult az okklumenciáról és legilimenciáról, olvasott róla, sőt, néhány alapvető technikát gyakorolt is, amikor Harrynek segített a háború alatt. De a könyvek nem tértek ki arra, hogyan tudná a saját tudatát tesztelni.

Crispin megvonta a vállát. – Vannak varázslatok, amelyek nem hagynak nyomot a tudatos rétegekben. Főleg, ha az elzárás célja épp az, hogy ezek az emlékek ne is legyenek megtalálhatóak soha.

– Nem tudja megmondani, hogy milyen varázslat…?

– Nem könnyű, lévén még az Exmemoriant is el lehet rontani, ami végleges károsodásokhoz vezet. Nem tudom megmondani, hogy ez egy túl jól vagy túl rosszul sikerült varázslat. Egy jártasabb legilimentor többet tud mondani. Ha nem bánod, akkor akár most rögtön kivizsgálhat valaki.

Hermione bólintott. Tudni akarta, hogy mi történt vele. Elszánt volt rá, még ha ez még több kellemetlen percet adott neki.

Crispin már nyúlt is az asztalon előtte fekvő pergamenért, gyorsan ráfirkantott valamit, majd összehajtogatta egy repülővé és útjára engedte a minisztérium folyosóin. – Pár perc, addig pihenj, igyál egy korty vizet – varázsolt a nő elé egy poharat és egy teli kancsót.

Túlzás lett volna azt mondani, hogy Hermione meg tudott nyugodni, remegett a keze, mikor megemelte a poharat, de az ivás, mint egy hétköznapi, ismerős mozdulat, amihez még gondolkodnia sem kellett, elterelte a figyelmét. Mikre nem emlékszik még vajon? Lehet, hogy akkor történt ez, mikor a horcruxokat keresték? Valakinek sikerült megátkoznia? Végül is nem volt veszélytelen az az időszak, rengetegen üldözték őket. Vajon Ront és Harryt is megátkozták? Mikor Harry kijött a teremből az orra előtt, nem mondott semmi különöset, csak hogy minden rendben ment és mosolygott.

A percek teltek, a csönd és nyugtalanság egyre mélyült, aztán halk, egyenletes léptek törték meg a várakozást. Az ajtó halkan nyílt. A belépő alak magas volt, ruhája sötétkék, haja hosszú és csapzott, arca nem volt szép a hegtől, ami a halántékától indult, egészen az orráig.

– Granger kisasszony – szólalt meg az idegen, hangja mély volt. – A nevem Thales Rowen, én veszem át innentől az ügyét – lépett közelebb, udvariasan kezet fogva a nővel. – Mivel állunk szemben?

Crispin pár szóban összefoglalta az eseményeket, miközben Thales leült a nővel szemben, és ő is ivott egy pohár vizet.

Miután Crispin befejezte mondandóját Thales Hermione felé fordult. – Nem lesz kellemes.

Hermione próbált bólintani, de a mozdulat nehéz volt: a gyomra görcsölt, a szíve egyre feljebb kúszott a torkában. Majd megérezte a nyomást, valami a koponyájának feszült. A halántéka lüktetni kezdett, a tarkója bizsergett, a szemgolyói mögött tompa fájdalom jelent meg, mintha valaki belülről próbálná kinyomni őket. Hermione megkapaszkodott a székkarfába, mint biztos pontban, mielőtt még a kihallgatóterem falai elhalványultak volna a szeme előtt.

Egy folyosón járt, azonnal felismerte a Roxfort hetedik emeletét. A fáklyák fényei vibráltak, a lángok éhesen kacskaringóztak a levegőbe, mintha mindjárt felfalnák a köveket is. Kezét végighúzta a hideg falakon, talán valamit keresett, nem tudta.

– Tudhattam volna – jött valahonnan egy hang. Nem ismerte fel, nem lehetett eldönteni, hogy férfié vagy nőé, közelről jött vagy távolról, mintha egyszerre szólt volna a háta mögött és közvetlen előtte. Fordult a tengelye körül körbe, de már nem látta meg, hogy kihez tartozott. Aztán az emlék füsté vált, gomolyagjaiból egy újabb szoba rajzolódott ki. Nagy volt a rendetlenség: könyvek szanaszét, székek egymás hegyén-hátán, törött szekrények ajtajai tátogtak, mint valami szájak, üvegek itt, ott és amott, szőnyegek, játékok, elfeledett portrék és még megannyi csetresz. A Szükség szobájában állt, előtte nem sokkal egy árnyalak körvonalai fodrozódtak.

– Nem kellett volna idejönnöd. – A hang füstösen nyúlt el és foszlott szerteszét.

Hermione hátrált volna, de a fal hirtelen ott volt mögötte, és keményen ütődött neki, érezte a hátába nyilalló fájdalmat. Egy kéz kulcsolódott a nyakára, ami bár nem szorította, de nem is engedte el. Hermione levegő után kapott, a torka kiszáradt, mintha homokot nyelt volna, a vére a fülében dobolt. Próbált az arcra fókuszálni, ami előtte lebegett, de a vonások elmosódtak, mint egy megolvadt viaszbábúé. Az idegen közelebb hajolt. Hermione érezte a leheletét a bőrén, a sóhajt a nyakába, az érthetetlen suttogást a kulcscsontjának mélyedésében. Megcsapta az illata – menta, bors, fenyő –, ami egyszerre volt friss és émelyítő, idegen és ismerős.

A világ megremegett. A szoba elkezdett szétesni: a padló recsegett, a falakból a kövek koppanva, puffanva gördültek ki, és aztán Hermione hirtelen már nem volt ott. Polcok között állt, a levegő poros volt, a pergamenek szaga keveredett a tintáéval. Szerette ezt az illatot. Egy könyvet fogott, lenézett a borítóra: Útmutató a haladó okklumencia elsajátításához Maxvell Barnettől.

– Ahogy a mondás tartja: a zsarnok hatalma nem a zsarnokban jelenik meg, hanem a kényszerített akarat engedelmességében. – Egy kéz nehezedett a könyv fedőlapjára. Aztán a helyiség elkezdett összeomlani, a falak egymásra dőltek, mint a hulló kártyavár. Hermione hátrált, majd megfordult és futni kezdett, futni a semmibe előre.

A fájdalom egyre erősebb lett, egyre mélyebben érezte, mintha csak egy izzó kés szúródott volna az agyába, amit Thales egyre mélyebbre és mélyebbre nyomott. Bár nem akarta, hogy folytassák tovább ezt a fajta kihallgatást, de ez volt az esélye, hogy megtudja, hogy mi történt vele.

Az emlékek egymásnak csapódtak, mint a jégdarabok egy törött tó felszínén, egyre zavarosabbak lettek: füst gomolygott, és valaki nevetett, majd mondott valamit, talán egy nevet, talán az övét, de a hang elvérzett a csendben. Valahol harang kondult halkan, majd ismét, és a visszhang szétfolyt a fejében. Egy érintés – szinte gyengéd, mégis parancsoló – végigfutott a karján, vállánál fogva fordította meg valamerre, majd leültette. Bársony. Puha. Meleg, érezte keze alatt a szövetet. – Ügyes vagy, Hermione – jött valahonnan felülről. A mellkasa lassan emelkedett és süllyedt. A tarkóján végigcsúszott egy hajtincs, csiklandósan, aztán mozdulatlanná vált. A vállai elnehezültek, valakinek a kezét érintette meg, ujjai belecsúsztak a másiké közé, melegség kezdett felkúszni a karján. Besüppedt mellette az ülőgarnitúra.

– Mondj igent. Mondj nekem igent. – A hang közelről jött, olyan közelről, hogy szinte érezte, ahogy a szavak végigsiklanak a bőrén. A forróság kitágult, már nem csak a karjában érezte, hanem a mellkasában is, és onnan terjedt szét. A levegő sűrű lett, minden lélegzet egy kicsit nehezebb volt az előzőnél.

Az idegen hang újra szólt, már türelmetlenebbül: – Igent, Hermione.

– Igen. – A szó súlytalanul hagyta el az ajkát, szinte tátogta.

Thales még mélyebbre ásott, jelenléte belülről nyomta Hermionét, kifeszítette, szétszakította gondolatait. – Tarts ki, Granger.

A nő kapaszkodott a székben, körmei a fába vájtak olyan erősen, hogy félő volt, eltöri az ujjait. Fogait csikorgatta, talán elfojtott egy sikolyt – nem tudta eldönteni, hogy valóban vagy csak az egyik emlékében történt meg.

Thales minden pillanatot kihasznált, minden apró ellenállást megkeresett, mégis volt valami, amit Hermionéban nem ért el: a tudat legmélyebb sarkaiban sötét, felfedezetlen foltok maradtak, amik annyira sűrűek és feketék voltak, hogy nem lehetett áthatolni rajtuk.

Hermione elméje sűrű, zavaros ködbe fulladt: a levegő nehéz volt és tömény a portól. Ajtócsapkodás. Hangos, fojtott, mintha egy szörny lélegzett volna. Penész, régi fa, fém. A volt-nincs szekrény sziluettje. Ajtaja nyitva, majd csukva. A szekrény közelebb jött. Egyre nagyobb és nagyobb lett. Kitárta az ajtószárnyait, mintha felfalná Hermionét. Rágás, ropogás. A nedvesség szétfröccsent a nyelven, kicsorgott a lé a szájon, le az állon, foltot hagyott a taláron. Roppanás, mintha valaki félrenyelt volna. De nem. Tollak tapadtak a tenyérre, vékony, éles csontszilánkok nyomódtak a bőrbe. Néma sikoly.

A képek változtak, talán a Tiltott Rengeteg fái között járhatott. Földszag. Friss, nedves, erős. Lihegés. Valaki követte, valaki ott volt mögötte, az árnyékában bújt meg. Az ágak az arcába csaptak. Futás. Kifulladásig, míg már tűk vájtak a tüdejébe. Remegő lábak. Összecsukló térd. Fájdalom. Nyögések. Fojtott, szaggatott, érthetetlen szavak. Levelek tapadtak a bőréhez, gyökerek nyomódtak a hátába, nehéz súly préselte a földhöz. Lélegzet a fülében, pálca szegeződött a torkához: „az enyém vagy”. Elhalt a hang, elhomályosult a kép.

A levegő illatos lett. Menta, bors, fenyő, pernye. Ismerős. Elnyelő. Puha, vastag kanapék. Gyér fények. Ő. Előtte állt. Ezüst szemek. Oh, azok az ezüst szemek... A suttogás érthetetlen volt, de nem is számított, érezte a jelentését a porcikáiban, az ajkán. Nedves. Forró. Elsöprő. Sürgető. Egyre sürgetőbb. Nyomás a medencéjében, a forróság a bőre alatt. A légzés már nem lihegés volt, hanem szaggatott, mély zihálás. A bársony durva, ahogy a gerince homorodott. De a szemek. Ezüst. Túl közeli. A vonások elmosódtak a pillanat lázában. Azok a szemek… a szemek… a szemek… A test elérte a tetőpontot. Fojtott sikoly szakadt ki a torkán. A pillanat élesen és kristálytisztán rajzolódott ki előtte, mintha egyszer csak felszínre bukott volna a víz alól. Érezte a felette lévő test súlyát, a hideg, mentás leheletet, látta a csilláron megtörő kandalló fényét, a plafonon végigfutó halszálvékony repedést, a kőtömbök illesztését. A mámoron átszivárgott az értetlenség.

– Te…? – Hangja rekedtes volt, fel sem ismerte. – Te…én… Mi? Mit…

– Ne, Hermione… – Elfojtott nyögés.

Egy pálca hegye jelent meg Hermione látómezejében.

– Imperio.

A kihallgatóterem falai visszazuhantak. Hermione fellélegezve, a valóságba való visszatérés fájdalmával bukott előre. A homloka az asztalnak puffant, elengedte a karfát, ujjai görcsbe rándulva hulltak teste mellé. Még mindig remegett és hideg verítékben úszott, a mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt. A szemébe könny szökött, de nem csak a fizikai fájdalomtól; hanem attól, hogy valaki így, erőnek erejével átlépte a határait, a tudatát. Kifacsarta, összetörte és még az emlékeit is kitörölte. Hirtelenjében a saját teste és gondolatai idegennek tűntek a számára, a szégyen elöntötte.

– Granger kisasszony – szólalt meg Thales halkan. – Biztonságban vagy. Nem fogunk bántani. Ha gondolod, hozhatok nyugtató főzetet…

Hermione megrázta a fejét, jobban nem mozdult meg. Valamit mondani akart, de nem tudott mit, mintha saját tudata idegen, kiismerhetetlen tájjá vált volna. Magyarázkodjon? Mérges legyen? Csak rettentően megalázottnak érezte magát, elárultnak, akit pont olyan területen szúrtak hátba, ahol erősnek tartotta magát – a saját tudatában. Ha ebben nem bízhat, akkor miben? Mi maradt neki? Alig ismert rá a testére… Valaki azt meggyalázta, kihasználta, átok alatt birtokba vette… Megborzongott, émelygett a gondolatra. Legszívesebben lefürdött volna és addig sikálta volna a bőrét, míg már le nem súrolta volna az izmairól.

– Lehet jobb lenne, ha orvosi segítséget kapnál, tartós imperius átok befolyásának voltál kitéve. Ki kéne vizsgálni jobban az elmédet, hogy nem történt-e károsodás – jegyezte meg halkan Thales.

Hermione összeszorította a szemét, szája megremegett.

– Adunk egy kis időt, amennyit szeretnél. – Crispin bíztatóan elmosolyodott, de a gesztus nem ért el Hermionéig. A nő gondolatai széthullottak, az egyik pillanatban madárcsontokat érzett az ujjai között, a másikban egy kéz érintését a torkánál. Megremegett. Nem akarta, hogy sajnálják. De nem tudta megállítani a reszketést, és a torkában növekvő gombócot sem, ami fojtogatta, valahányszor megpróbált levegőt venni.

– Beszélnem kell vele – suttogta maga elé.

– Kivel? – kérdezte Thales.

– Malfoyjal.

– Tudod bizonyítani, hogy ő volt?

– Beszélnem kell vele – ismételte meg kissé határozottabban.

Thales egy rövid pillanatig figyelte, ahogy Hermione mereven bámul maga elé. – Biztos vagy benne? Ez most még…

– Igen – bólintott fel sem nézve.

– Legyen, behívatjuk – bólintott rá Crispin, gyorsan pergamenért nyúlt az asztalon, és pár mozdulattal ráfirkantott valamit, összehajtogatta és elvarázsolta. A kis papírrepülő már útján is volt.

Nem kellett olyan sokat várni a férfira. Draco a hetedik tanévét szüneteltetni kényszerült, amíg lezárul a tárgyalása, és a Minisztérium rendelkezésére kellett állnia, valahányszor újabb vallomásra idézték. Hermione emlékezett, hogy a Reggeli Próféta szerint Lucius együttműködött a hatóságokkal, több bujkáló bűntársat is segített elfogni, így akár felmerülhet az esetleges enyhítés a családnak.

Az ajtó kattanva nyílt ki, és Draco Malfoy lépett be rajta lassan és kimérten. A fekete talárja tökéletesre volt vasalva, a haja világosan csillogott a mennyezeti fény alatt, ezüstösen, mint a friss pernye. A sápadtság és kialvatlanság élesebbé tették arcának vonásait, az állkapcsát megfeszítette, a száját keskeny vonallá préselte. A szürke tekintet hideg volt, de nem üres; mintha minden apró rezdülést, minden részletet felmért volna figyelmesen és ítélkezően.

Ha Hermione netán eddig nem sejtette volna, hogy kisújtotta az imperius átokkal – pedig a volt-nincs szekrény után már tudta –, most már nem volt semmi kétsége sem, ezt a szempárt bárhol megismerné. Már csak az nem fért a fejébe, hogy miért gyalázta meg Malfoy. Elég lett volna, ha elfelejteti vele a szekrényt, akkor a többi…? Az eddig érzett szégyene lassan fojtogató lázzá hevült, a gyomrában fortyogó düh lassan minden mást elmosott. Olyan hirtelen tört rá az érzés, hogy még ő maga is meglepődött rajta. Keze ökölbe szorult.

Tekintete találkozott Dracoéval, a férfi szemében valami átsuhant, de Hermione nem tudta, hogy mi.

– Kettesben beszélnék vele – fordult a boszorkány Thales felé, aki vetett a párosukra egy kétkedő pillantást.

– Nem biztos, hogy ez jó ötlet lenne…

– Kérem.

Thales egy pillanatig habozott, majd bólintott, de mielőtt távozott volna, elkérte Malfoy pálcáját, aki zokszó nélkül átnyújtotta. Crispinnel a nyomában elhagyni készült a termet, csak az utolsó pillanatban fordult vissza: – Az ajtó előtt leszünk.

Az ajtó csukodótt, Draco és Hermione kettesben maradtak.

A mardekáros ezt a pillanatot választotta, hogy az asztalhoz sétáljon és leüljön a griffendéles lánnyal szemben, lábát a térdére támasztotta, talárját megigazította, hogy ne gyűrje össze.

– Szóval… Granger? – Lenézett az asztallapra, észrevette Hermione ökölbe szorult kezét, majd feltekintett. Farkasszemet néztek. – Oh… – Draco arcáról leolvadt a közönyösség, helyette a szája sarka gúnyosan felfelé görbült, tekintetében pedig megcsillant valami… baljóslatú. – Nem kéne meglepődnöm, okos boszorkány vagy te.

– Miért? Ez a beteges… – Azt sem tudta, hogy fogalmazza meg.

Draco mosolya kicsivel még szélesebb lett. – Mit miért? Miért használtam rajtad imperiot? Miért nem volt elég kitörölni a fejedből a szekrény gondolatát, erre vagy kíváncsi? – dőlt előrébb a széken, a tekintete szinte átlyukasztotta a lányt. Hermione majdnem reflexből hátrébb akart húzódni, de már csak azért sem hagyta magát.

A férfi teátrálisan felsóhajtott. – Először nem volt tervben, tudod? Tényleg. De ott vártál a folyosón, nem messze a Szükség szobájától. Jöttél felém… kérdezősködtél, mert ti, griffendélesek mindig olyan nyavalyásan bátornak érzitek magatokat. Én meg megijedtem, hogy esetleg a küldetésem útjába állhatsz, márpedig ha ez nem sikerül… – Arca elkomorodott, valami sötét és fájdalmas villant a szemében. – Nem jutott más eszembe.

– Mint imperiot használni? – vágott a szavába Hermione.

– Nem sikerült olyan jól – folytatta Draco megakadás nélkül. – Tudod, mint minden főbenjáró átokhoz, ehhez is elszántság és erős akarat kell, pláne, hogy te nagyon állhatatos voltál. Párszor ki kellett mondanom, de minél többször mondtam ki, annál elszántabb lettem. El kellett felejtened a történteket. De te… Oh, Hermione, te – mosolyodott újra el. – Te valahogy érezted, hogy valami nincsen rendben, és ez visszavezetett téged hozzám.

Hermione ajka megremegett, a dühe mint forró láva, lassan terjedt végig minden porcikáján. – Egy patkány vagy, Malfoy.

Draco arca eltorzult, vonásai másképp álltak össze. A nő még sosem látta ilyennek, mintha nem is Malfoy ülne előtte, vagy legalábbis akit ismert. Ő, itt előtte… egy számító, éhes valami volt, valami, ami a hatalom és az irányítás perverz mámorától élt.

Elnevette magát a férfi. – Oh, Granger… ez ennél sokkal… bonyolultabb. – Elmosolyodott. – Újra próbáltam. És újra. Egyre többször, egyre több mindenre. Irányítottalak, birtokoltalak… minden reakciód, minden apró mozdulatod az enyém volt. És ezt senki sem vette észre.

Hermione körmei a tenyerébe vájtak, a teste remegett a dühtől. Nem volt a fizikai bántalmazás támogatója, de most legszívesebben nekiugrott volna Draconak és kikaparta volna a szemét.

Draco folytatta, mintha nem tudná abbahagyni a beszédet, miközben felállt. – Tudod... a küldetésem kudarcra volt ítélve. Apám börtönben volt. A Sötét Nagyúr eredményeket akart. Nem volt választásom. És aztán ott voltál te... a briliáns griffendéles, a mugliivadék, akit mindenki csodál... – A hangja elfojtott izgalomtól remegett. Kezét összefűzte a háta mögött és sétálni kezdett a teremben, körözni, mint valami ragadozó a préda körül. – Aki hirtelen már nem idegesített az okoskodásával, a túlbuzgóságával, a segítőkészségével, hanem csak nekem engedelmeskedett. – Draco szavai elhaltak a levegőben, mintha ő maga is ízlelgetné őket. Egy pillanatra megállt Hermione mögött, tekintete végigpásztázta a lányt, mintha valamiféle trófea lett volna.

– Tudod, miért nem tudtam abbahagyni? – kérdezte halkan, lehajolva a griffendéles füléhez. Beszívta az illatát: édes bazsarózsa. – Először az volt a cél, hogy elhallgattassalak és irányítsalak. Aztán… már nem érdekelt a cél. Csak az érzés maradt. Az, hogy megtehetem. Veled. Téged birtokolni más volt... Nem kellett bárki, hanem te. 

Hermione gyomra émelygett a menta, bors és fenyő tömény illatától, a torka kiszáradt, a levegő is nehezebb lett körülötte. Fejét elfordította Dracoétól, és próbált uralkodni magán, azon a váratlan melegségen, ami a combjai között ébredt. Undorodott nem csak Dracotól, de magától is, a reakciótól, amit a teste adott a férfi jelenlétére. Ez nem ő volt. Ő nem volt ilyen soha… zokogni tudott volna legszívesebben a szégyentől. Próbált kapaszkodni valamibe, ami a földön tartsa, amivel kitarthat, amivel túlélheti ezt az egészet. Ő nem volt Malfoy játékszere.

– A hatalom olyan, mint a drog, Granger. Először csak megkóstolod, aztán már nem tudod abbahagyni. Nem tudtalak a mai napig sem kiverni a fejemből.

– Beteg vagy – szűrte a fogai között a nő.

Draco ajka szinte észrevétlenül mozdult meg a szavak hallatán, nem dühösen, vagy sértetten, inkább szórakozottan.

– Lehet, hogy igazad van – mondta lassan, suttogva. – De te sem vagy különb. – Megállt előtte, a szemeiben valami mély, beteg kíváncsiság villant. – Érzed, ugye? Az átok maradványait. A húzást. A késztetést, hogy engedelmeskedj. – Felnevetett, halk, száraz nevetéssel. – Te vagy a legokosabb boszorkány, akit ismerek, biztos tudod, hogy az imperiot meg lehet törni. Hermione, te csak egyetlen egyszer törted meg, akkor is… nem tudatosan.

Nem kellett emlékeztetni a nőt, hogy mégis mikor történt. Nem bírta tovább hallgatni a mardekárost már, aki újra és újra megalázta. Egy gyors mozdulattal kihúzta a pálcát az ingujja alól és a férfi felé fordult. – Elég volt, Malfoy!

Draco egy pillanatra hanyagul felvonta a szemöldökét, aztán közelebb lépett.

Hermione nem várt tovább: – Depulso!

Amint Draco a földre került, az ajtók kivágódtak, és Crispin és Thales futott be a terembe.

– Jól vagy? – kérdezte Crispin, mikor Hermionéhoz ért.

A nő bólintott válaszul.

Thales pálcát szegezett a földön lévő, elterült Dracora, aki csak bosszús arccal megigazította a talárját, majd feltápászkodott. De nem mutatta ellenállás jeleit, csak haloványan mosolygott.

– Nem hiszem, hogy ezek után megúszhatod az Azkabant, bármit mond az apád, Malfoy – intett a pálcájával Thales az ajtó irányába. – Tárt karokkal fognak várni az elárult barátaid.

Draco arckifejezése nem változott meg, mintha nem is számított volna számára a büntetésének súlya. Az auror társaságában zokszó nélkül elindult kifelé, de az ajtónál még egyszer visszafordult. – Tőlem már nem tudsz szabadulni. – Végignézett a nőn tetőtől talpig.

Hermione nem válaszolt, csak arra volt szüksége, hogy a mardekáros végre eltűnjön a szeme elől. Kicsit könnyebb volt lélegezni, mikor magára maradt.

Crispin bátorítóan megszorította a nő vállát, mire Hermione megrezzent az érintéstől. Tudta, ezt már soha többé nem fogja elfelejteni.

* * *

Érdekességek:

*A limbus szónak több jelentése is van:

• Teológiában a pokol előcsarnokát vagy "tornácát" jelöli, ahova azok lelke kerül, akik az eredendő bűnben haltak meg.
• Általános jelentése perem, szegély, határ.
• Rendezetlen, kaotikus, kusza állapot leírására is használják.
• Illetve a földrajzban mocsaras, ingoványos, nehezen járható területre is utal.