Informacje

Ismerős az Abeth név? Vagy éppen nem? Javaslom, most azonnal vidd a kurzorod az x-re, zárd be és sose nyisd ki újra. Egy no-name leányzó – ki már évek óta fullasztja a netet – agymenései olvashatóak itt. Egy felület, ami az övé... Vigyázz! Biztos kíváncsi vagy? Készen állsz rá? Minden tiszteletem, akkor beljebb is engedlek! Üdvözöllek!

2019. július 6., szombat

Bloody Miracle - V. Rész

Hellobello!
Cím: Bloody Miracle
Alcím: Illusion
Kategória: novella – több részes, AR
Fandom: Éhezők viadala – Cashle – Cashmere & Gale
Besorolás: hurt/comfort, drama, enyhe whump és dark, a/a, cliffhanger a végén, romantikuska...
Idő: Harmadik film/kötet idején.
Helyszín: Panem, Észak-Amerika
Leírás: Megannyi mindent túlélt már Cashmere, de miért? Mi van, ha az egész játék? Ha az egész egy viadal és ő is csak egy bábu a játéktéren? Boldog lett, de miért? 
Forrás: Éhezők viadala au, így minden jog a szerzőt és a rendezőt érinti. Inkább a filmekre épít, már amennyit... 
Figyelmeztetések: Felkavaró tartalom, trágár beszéd.
Korhatás: 16+
Terjedelem: 5. Rész - 2313+87 szó (Az utolsó rész :( )
Előző részek: 01 02 03 04
Megjegyzés: Eljött az utolsó rész is :3
Megjegyzés 2: Kinek hogy telik a nyár? Én még itthon pihenek, de pénteken már dolgozom is...  Telik az idő, nagyon is gyorsan! 
Jó olvasást!💖 További szép napot (és sose hagyjon el bennetek a remény)!
* * *
Az emlékek tengere... A szélén álltam és néztem bele az azúrkék, fodros vízbe, melyben ott lebegtek az emlékeim, mind egy szálig. Az összes és az enyém... Csak bele kéne nyúlnom és kihúzni egyet, de nem mertem lehajolni, valami visszatartott, valami még suttogott a fejemben, hogy dolgom van, valami még akadályozott... Még nem mehetek, rám még várnak... Nem pörgött le éltem az utolsó pillanatban. Még nem jött ez az ideje. 

Csípős szag ébresztett, tipikusan a fertőtlenítőé, melyet ezer közül is felismertem volna, annyiszor volt hozzá szerencsém... Nem akartam kinyitni a szememet, nem akartam felfogni, hogy élek... Mivel valószínűleg a túlvilágon nem a fertőtlenítő ébreszt. Puha matracon feküdtem, nyakig betakarva, nagy nehezen eljutott a fülemig a csipogás hangja, mely mutatta, hogy dobog a szívem. Élek... Miért? MIÉRT? Ha nem akarok? Már rég nem kellene élnem, már rég alulról kéne szagolnom az ibolyát. Megjelentek fejemben az emlékek, ahogy feküdtem beszorulva a gerenda alá éhesen, szomjasan. Akkor meg akartam halni már. Mióta a 13. körzetben voltam, nem találtam a célt, mely éltetne, melytől látnám, hogy békében tudnék élni, csak napról napra keltem, életben tartottak mások. Nem találtam önmagam, azt az erős nőt, kit a Viadalra készítettek fel, sem azt, aki cinikusan készíti fel a további bejutottakat. Semmi sem maradt, amiből régen éltem, csak egy aprócska Cashmere, aki sodródott az árral, akár egy döglött hal. A körzetek összeolvadtak és egységesen lázadtak fel Snow ellen... A harc, ami éltetett, eltűnt... Igaz, úgy kezdtem, hogy békés 90 évesen fogok örök álomba zuhanni, de be kell vallanom... sose hittem, hogy úgy fogok. Akkor volt feladatom, most meg? Felkelek és mi lesz? A túléléshez értek, a harchoz, de nem tudnék ellátni egy családot, ha úgy esne... Mi lesz velem? Felkelek és? És? 
Mély, remegő sóhaj szakadt fel belőlem, melybe belerázkódtam – mindenem fájt. Kinyitottam a szememet, a halvány fény hirtelen elvakított. Ahogy engedtem, hogy az érzékelés eltöltsön, úgy jött vele együtt – mint egy cimbora – a fájdalom. Mindenem sajgott, hol erősebben, hol gyengébben, de mindenem. Kitapogattam a fejemen, majd a mellkasomon lévő kötést, végül pedig a lábamat körbeölelő gipszet is. Legalább megvolt. Nyögve ültem fel, ha lehet azt a szenvedést felülésnek nevezni, kapaszkodtam ágyba, izomról izomra feltornáztam magam. Beszippantottam a körülöttem lévő látványt, mely egy hófehér kórterem volt egy főre. Nagy ágyon feküdtem, melyen vajszínű takaró takart be. Kezemből kiállt az infúzió csöve, meg ujjamra volt erősítve az érzékelő, ahogy orromból is cső vezetett kifelé. Enyhe grimasz telt tőlem, frusztrált a sok fehér, a sok cső, a sok gép. A falakon semmi sem lógott, csak jobb oldalán a szoba másik végében látszott egy ablak, mely valahova kimutatott, de a ködön kívül semmit sem lehetett látni. 
Legalább éhes-szomjas nem voltam... Lerántottam a lábamról a takarót és megmozgattam a lábfejem. Úgy tűnt megcsinálták, bármennyire is összetörhette a sípcsontomat a gerenda. Mély levegőt vettem és nyújtózkodva kapcsoltam le a gépet. Kicsit se fájt... Ahh! De nem akartam benn maradni, úgy éreztem, hogy mennem kell. Biztos nektek is volt már ilyen érzésetek, mikor valami egyfolytában suttogja, hogy dolgod van, intézd már el! Ruha az ágy előtti széken volt, noha könnyűnek tűnt, mégis rengeteg időbe és megerőltetésbe került, míg eljutottam odáig. A pólót még könnyen vettem magamra, de a nadrág... Végül a gyenge anyagú darabnak feltéptem a varrását combig és úgy húztam fel. Az infúziós oszlophoz mentem és mankóként használva indultam kifelé. Rendesen fájt, minden egyes lépés, de nem akartam még egy momentumot itt tölteni, a gyötrődés sajgott, de igazából valahogy ébren tartott. A folyosón senki sem látszott, meglepett ugyan, hogy a nővérek nem lettek mozgósítva, bár lehet annyi dolguk volt. Per pillanat ez volt az utolsó dolog, ami zavart volna, ha érdekelt volna. 
Tiszta, ablakkal teli folyosón sántikáltam végig. Be kell vallanom, kimondottan örültem, hogy nem a föld alatt voltam már. Nyomasztott, hogy minden oldalról lezárt helyen mozogtam.
Teljesen elhagytam a kórházi szárnyat, csak akkor esett le, hogy a Rezidencián vagyok, mikor megláttam a díszes lépcsőket. Snow kastélya?! Nem ez az első alkalmam itt, mégis az ismerős tárgyak, falak, folyosók idegennek hatottak... Szórakozottan végig húztam a horzsolásokkal teli kezemet a falon, mintha újra nyertem volna, mintha megint az elnökhöz tartottam volna diadalmasa... mintha. Végül is élek, ha úgy vesszük... azonban nem nyertem.
Egy ideje már bolyongtam, de nem mintha bárkivel is akartam volna találkozni, már nem... A kövek alatt mit meg nem adtam volna akár egy szóért, de most? Nem, inkább ne is... Ez más fajta csönd volt, itt vele társult a béke és a nyugalom. Valahogy elnémult elmém az ismert utakon. 
Valahol becsuktak egy ajtót, megrezzentem az ütköző hangra, és gyorsabban pakolgattam a lábamat és a gurulós oszlopot. Hogy a menekülés vagy a találkozás végett? Magam sem tudnám pontosan megmondani. Befordultam egy kanyaron, és mint, aki alatt megnyílt volna a talaj, térdem megrogyott.
Kávébarna haját kissé elaludta, háta meg volt görnyedve, mintha valami borzalmas történt volna, száját vékony vonallá préselte és arca teljesen megfeszült. Csak a szemei, csak az a sötét szempár csillogott és most sem tudtam se örömöt, se bánatot kiolvasni belőle. 
– Hello! – sercegett a hangom, mely kitöltötte a köztünk tátongó űrt. Lassan bevárt, ahogy levonszoltam magamat a lépcsőkről... Azt hiszem, ellenségeim lesznek, míg fel nem gyógyulok. 
– Nem a gyengélkedőn kéne lenned? – mért végig és apró ráncok futottak össze a homlokán, tekintete pedig még elszántabbá vált. 
– Köszönni luxus... – jegyeztem meg ironikusan. – Látom, nagyon örülsz nekem... 
De be se fejeztem, közel lépett és magához húzva ölelt át szorosan. 
– Hmm – nyögtem fel és ügyetlenül megkésve viszonoztam. Mi történt? Mi a gond, hogy így elhagyta magát? Mondjuk, nem panaszkodom... Szívem dübörögni kezdett, pulzusom egekbe szökött és zavartan néztem el a válla fölött. Ez csak egy ártatlan ölelés... Ujjaim végig futottak hátán, éreztem, ahogy áradt belőle a megtörtség – valami történt. Éreztem, láttam rajta. Veszteség? Nem tudom, most is csak csukott könyv volt előttem. NEM TUDOM! Nem tudlak megfejteni, bárhogy akarlak, nem tudlak... 
– Mi az, Gale? – kérdeztem halkan, hogy ne érezze szükségét, hogy el kell mondania, csak ha akarja. 
– Nem tudtam megmenteni... Megígértem és nem tudtam megmenteni, amit akartam – suttogta a vállamnak. – Hibáztam. 
– Minden ember és mindig vannak áldozatok. Részvétem! – dőltem neki és testünk teljesen egymásnak feszült. Megnyugtatott, hogy mellettem volt. 
– Nem tudtam... 
– Shhh, nagyon is sokat tettél – sóhajtottam. Engem a halál nem foglalkoztatott, akik fontosak voltak, mind elvesztettem. A szüleimet, Glosst, a bátyám és ennyi. 
– Te élsz...
– Pechedre, igen – ironizáltam, hogy oldjam a hangulatot. 
– Örülök neki. Azt hittem, hogy nem, mikor rendeztük a sorainkat, és a hatos csapat egy tagja sem élt, ahogy a legtöbb első vonalas. Majd az osztagvezető segélyjelét befogtuk. Még magánál volt, mikor rátaláltunk és megemlítette, hogy lehet, te is életben vagy... – ecsetelte, ahogy szorosan ölelte a vállam. – Szétpakoltuk a köveket, mikor megtaláltunk vérző homlokkal. Még éltél. 
– Úgy tűnik, nem patkolok el olyan könnyen, pedig már azt hittem... – simogattam meg az arcát, mire elhajolt tőlem váratlanul, csak tekintetével tartott fogva. Nem kellett volna? Pedig olyan ösztöni volt.
Megfogta a kezemet gyengéden és húzta végig a horzsolások mentén az ujjait. 
– Csak felületi. Hozzá vagyok szokva... – jegyeztem meg. 
– De én nem... – suttogta. Szemében élénken lobbant fel valami, mintha elhatározta volna magát. Majd ajkához húzta a kézfejemet és rácsókolt. 
Elkerekedett a szemem és fülig vörösödtem tőle. Mi a fene? 
Majd egy újabb sebre lehelt egy puszit. Megborzongtam forró lélegzetétől és meleg, puha szájától. Semmi hang se jött ki a torkomon, pedig lehet kellett volna. Majd lehajolt és a homlokomon lévő kötésre puszilt. 
– Gale... – haraptam ajkamra. – Mégis mit műve...
Elöntött a forróság és testemben robbant valami, mely új érzéssel töltött el, mikor ajkunk összeért. Csak lágyan, gyengén érintett, de én kaptam utána és szenvedéllyel csókoltam tovább. Mély levegőt vettem, kapaszkodtam meg benne, a biztonságában, a lényében, és nem engedtem el. Nem akartam elengedni, még nem, kérlek, még ne! A halvány parázs erőre kapott. Már értettem, ez volt, ami életben tartott: Gale... Valaki, akit a szívembe zártam, aki fontossá vált. 
Nyelve utat tört és gyengéden ízlelt meg, mire megint csak mohón kaptam utána. Sebzettnek éreztem magamat és hihetetlenül nyíltnak, de ezzel együtt értelmet nyertek tetteink, máris többet tudtam róla – nem információkban – lelkileg kerültünk közelebb egymáshoz. Teljesség érzése... az eddigi hiány eltűnt, elveszett, kitöltötte ő.  Kezem felfutott izmos mellkasán, széles vállán és karoltam volna át a nyakát, ha a fájdalom engedte volna. Levegőért kapkodtam, és szisszentem fel, mire elkapta a kezemet és megszorította. Ő sem akart elengedni, ő sem akarta, hogy vége legyen a pillanatnak. Csak pár percre emelkedtünk fel a valóság fölé, hogy gondjainktól megszabaduljunk, hogy csak mi ketten legyünk egy olyan világban, ami a miénk. Még visszatérhetünk...
– Ezt nevezem – hallatszott csattanó hang, valaki tapsolt. Rögvest szétrepültünk egymástól, mint madár a fáról, ha puskaropogást hallott. Kipirulva néztem oldalra, ahogy Gale is hajába túrva meredt másfelé... Vékony alak tartott felénk, arcán eszelős vigyor ült és szemében furcsa fény csillogott. Volt már valamennyi haja, mióta nem találkoztam vele... Igen, Johanna. 
– Finnicknek igaza volt, még hogy semmi sincs köztetek?! – nevetett haloványan fel. Erre csak még inkább feszengtem. Nem is értem, miért? Talán, mert első alkalmunk volt és nem beszéltünk még róla Gale-lel... Az oly szép és heves pillanat a múltba veszett, a kis titkunk, mely csak most kezdett bimbózni, szerte is szállt.
– Johanna... Mi nem is eddig... – kezdett bele Gale. Talán, jobb lett volna, ha meg se szólal. 
– Persze... Nyugi van – kacsintott és sokatmondóan legyintett egyet, mintha ő jobban tudta volna a helyzetet. – Finnick megmondta, hogy ez lesz – fonta karba a kezeit. – Szegény flótás lemaradt erről – húzta el szomorkásan egy pillanatra a száját. – Pedig elsők között gratulált volna. 
– Kérlek... – suttogtam halkan. Tényleg kezdett kínos lenni. Finnick is..? – Vele?
– Finnickkel? Sajnálom – rázta meg a fejét Johanna szomorúsággal a szemében, és nem is erőltettem tovább. Mi az, hogy Finnick is? Agyam lassan volt csak képes feldolgozni az információt, hogy az a fickós mosoly elhalványul... Annyit segített nekem, és most nem lesz itt, nem lesz velünk tovább. Jajj, Annie! Nyomasztó érzés szállt a kezdeti boldogságra, az elvesztések érzése. Nyertünk? Milyen áron?
– Csak közben téged keresnek – mutatott rám. – Valaki megszökött az orvosiból? 
– Megyek már – sóhajtottam, ahogy kirángatott gondolataimból. Jobb lesz eleget tenni Johannának, esélyem sem volt ellenkezni.
Gale-re pillantottam, ki csak vállat vont.
– Találkozunk – tátogta, mire csak egy bólintás volt a válaszom és tántorogva indultam az őrült lány után. Nem is nagyon figyeltem rá, hanem elmerültem saját gondolataimban és még a kanyarban visszalestem a zsebre vágott kezű Gale-re, ki még figyelt és aprót biccentett biztatóul. 
– Figyelj már! – csettintett egyet Johanna. 
Mordulva fordultam felé és adtam meg magamat a valóságnak, pedig még nem akartam. Magamon éreztem Gale érintését, ahogy puszit nyomott a kezemre, vagy a lágy ajkakat, melyek puhán tapadtak az enyémre. Megráztam a fejemet és parancsoltam magamra, hogy tessék tőle elszakadni, de agyam szegletében megmaradt és fertőzte a gondolataimat, miközben haladtam a kórházi részleg felé...
Aznap már csak a jól megérdemelt lebaszás várt, hogy el mertem szökni, és miért nem tudtam megvárni az orvost, így azonnal visszatoloncoltak az ágyba, hogy holnapig nem hagyhatom el a részleget. Hát, ez micsoda öröm! Azt hiszik, itt tarthatnak?! Tévednek, bár most jó kislány módjára maradtam nyugton, fájt volna megint mozogni és inkább lustán pihentem, nyalogattam sebeimet.
Közben kint alkonyult, majd teljesen besötétedett, de én nem tudtam aludni, nem tudtam kikapcsolni a gondolkodó agyamat... Ahhoz túl sok minden történt az elmúlt napokban, és még így sem tudtam mindent. Kik haltak még meg? Snow? Mi lesz ezek után? Mi lesz velem? 
Szisszenve nyílt az ajtó és jött be egy magas alak a homályban. 
– Ki az? – kérdeztem és fordultam arra. Ötletem se volt, ki akarna ilyenkor bejönni hozzám. 
– Csak én – jött az ismerős hang, mely megmelengette a szívemet és lassan megláttam a sötétben felém tartó Gale-t. – Aludnod kéne... 
– Neked se kéne itt lenned – jegyeztem meg. Teljesen az ágy mellé ért és felült rá.
– Amikor megverted Johannat, azt mondtad nincs olyan éjszakád, mikor nem álmodtál a halálodról. 
– Hmm – lepődtem meg, hogy így emlékezett rá. – Én csak... – kezdtem bele az ellenérvelésbe... – Csak heves pillanat volt és ehm... csak úgy... – fulladtam bele. 
– Itt maradok, rendben? – fogta meg a kezemet egy halovány mosoly kíséretében. Emlékezett… Pedig régen mondtam, és felindulásból, nem is kellene róla tudnia…
– Igen. Maradj – mozdultam arrébb és ledőlt mellém. Arcom felé fordult, hihetetlen megkönnyebbülést éreztem. Noha nem voltam biztos, hogy megúsznám így az álmokat...
Megfogta a vállamat és magához húzott óvatosan, bele tudtam temetkezni a békéjébe, amit adott.
– Jó éjt! – suttogtam. 
– Jó éjszakát! – nyomott egy puszit a homlokomra. 
Pár pillanatig még gondolkodtam, de a fáradtság hamar jött és nyomott el karjai között az álom. Legnyugodtabb éjszakámat éltem meg mellette, egy rémálom nem jött a közelembe, még Johanna baltája is messze elkerült. Azt hiszem, nyugalmat leltem...

* * *
* * *
Kongó léptekkel közeledett a szürke egyenruhába bújtatott ifjú, kinek fekete haja katonás rövidre volt vágva, kék szemei pedig semmit sem árultak el. Nem a legizmosabbak közé tartozott, de ez nem is volt lényeges. Meghajolva köszönt rá az íróasztal mögött ülő férfira, kinek deres haja nyakát súrolta, ősz szakállat és bajuszt viselt. Szeme élénken figyelte a bejövőt, miközben kíváncsi arckifejezést öltött magára. Elegáns öltönyt hordott, melynek mellkasi zsebébe egy hófehér rózsa volt tűzve. A kis virág már bimbódzott, de még nem teljesen nyílt ki. 
– Uram. Elkészült az emlék! – nyújtotta át a kis képernyőt Snow-nak, ki elvette és végig nézte. 
– Nagyszerű munkát végeztek. Elkezdhetik torzítani a hamis emléket – nézett fel jókedvűen. Meg volt elégedve az anyaggal, kimondottan hatásos lett, mint Peeta-nál is. A fiún már alkalmazták a vadászdarázs módszert, most a felélesztett Cashmere-on volt a hangsúly. 
– Rendkívül jól fogja szétzilálni a lázadókat. Ha az egyik nem jön be, a másik mindenképp. Egyszerre meg kedvező hatást gyakorolnak. Katnissnek el kell veszítenie mindenkit. A barátját és a szerelmét is. Úgyis nemsokára eljön Peeta-ért, akkor mindenkit elvisznek... – bólintott elégedetten. 
– Cashmere tökéletesen fogja lebomlasztani a másik fiút, még ha sosem volt egymáshoz közük se... Most majd lesz... De ezt nem is kell tudnia, a halála pont kézenfekvő lett a számunkra, ha már a többit nem tudtuk megmenteni – töltött magának italt. – Most azonnal kezdjék meg a torzítás. 
– Igen, uram! – hajolt meg a fiú és viharzott is ki a teremből. 
– A lázadóknak így pillanatok alatt végük lesz. Peeta és Cashmere rendkívül könnyen szedi darabokra őket. Saját szerettei fogják megölni Ms. Everdeent... Hát nem ironikus? 

X X X
Kedves olvasók!
Köszönöm, hogy velem tartottatok e történetemnél újra, most, hogy javítottam. Meglepő, de olyan szomorú érzés nekem is búcsúzni a történettől. Megint. Még most is... Furcsa. Remélem, hogy sikerült megszeretni a párost, mert én csak egyre jobban kedvelem őket. Tudom, a vége nos… Khm, nem a legszebb, de nem akartam happy endet… :P
De, ha lennétek vevők, akkor akár újra írhatok róluk, vagy más Hunger Games fanfictiont, ez igazán rajtatok múlik, ha megüzenitek, akkor majd gondolkodok ilyenen!
Még egyszer köszönöm a támogatást, és hogy olvastatok! :3
Abeth

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Köszönöm szépen, ha megjegyzést írsz, ne félj nyomot hagyni magad után, mert az is egy vélemény, ami nekem számít, igyekszem minél előbb válaszolni! 💖

A blogot írja és szerkeszti: Abeth. Copyrights © 2018 – . Üzemeltető: Blogger.