Ismerős az Abeth név? Vagy éppen nem? Javaslom, most azonnal vidd a kurzorod az x-re, zárd be és sose nyisd ki újra. Egy no-name leányzó - ki már évek óta fullasztja a netet, megpróbálja megint megfojtani - agymenései olvashatóak itt. Egy felület, ami az övé... Biztos kíváncsi vagy? Készen állsz rá? Minden tiszteletem, akkor beljebb is engedlek! Üdvözöllek!

2019. február 9., szombat

Bloody Miracle - II. Rész

Hellobello!
Cím: Bloody Miracle
Alcím: Illusion
Kategória: novella - több részes, AR
Fandom: Éhezők viadala - Cashle
Besorolás: hurt/comfort, drama, enyhe whump és dark, a/a, cliffhanger a végén, romantikuska...
Idő: Harmadik film/kötet idején.
Helyszín: Panem, Észak-Amerika
Forrás: Éhezők viadala au, így minden jog a szerzőt és a rendezőt érinti. Inkább a filmekre épít, már amennyit... 
Figyelmeztetések: Trágár beszéd! 
Korhatás: 16+
Terjedelem: 2. Rész - 2760 szó
Előző rész(ek): 01
Megjegyzés: Először is eljött a február már! Hogy halad az idő :3 Bő egy hónapja már, hogy nyitva a blog. 
Másodszor megvolt a nyelvvizsgám szóbeli része (már csak az hiányzik), arról majd, ha a végeredményt is tudom, fogok írni egy összefoglaló bejegyzést... 
Harmadszor, pedig az egyetem is elkezdődött nekem. Másoknak is? Akiknek igen, kitartást! Sulisoknak pedig általánosan, folyamatosan küldöm :3
Megvolt az első laborom *-*
Megjegyzés 2: Ezzel már tartoztam, javítottam kicsit :3 Igaz, most egy jó hete csönd volt felőlem, de igyekszem beosztani az időmet, mert lenne mit kiraknom posztolni ^^ de majd facebookon jelentem a helyzetet!
Jó olvasást!💖 További szép napot (inkább estét)!

* * *
Erőszak… Sokkal találkoztam az életemben, sokat le is gyűrtem. Erre képeztek, a fájdalmat tűrni kell, és mindig erősnek kell lenni, illetve pontosabban kifejezve a legjobbnak kell lenni, hogy mindig első lehess… Csak egy nyertes van, nincs több helyezet, a maradék vesztett.
Az első körzetben ez volt a lényeg, legjobb, avagy a Viadal győztese. Egyszer már sikerült, még egyszer gyerekjáték, nem? A válaszom az, hogy nem. Nagyon nem, és erre én is csak későn jöttem rá.
– Engedjenek el! – kapálóztam, de az egyik befogta a számat, és vittek tovább. Gyenge voltam, hogy igazán ellenkezzek, árnyéka csak önmagamnak. Megadva magamat engedtem, hogy vigyenek. Kissé fáztam, a vékony lepel pedig alig takart bármit is belőlem. Jöttek szembe velünk mások is, de ránk se hederítettek. Mindegyik el volt foglalva a saját ügyével, de ha még felém is kapták az fejüket, csak egy szánalmas grimasz futott végig az arcukon. Mintha ismernének, mintha tudnák ki vagyok... mi ez?
Egy homályos, de nagy szobába kísértek, ahol egy terebélyes asztal foglalt helyett, mögötte kivetítők sorakoztak a falon feketén, és egyetlen egy lámpa ontotta fehér fényét. Egy székre nyomtak le, tehetetlenül tornáztam magam kényelembe, míg fogva-tartóim az ajtó két oldalára álltak. Fogságban voltam az alábbi ábra szerint, kifelé esélyem sem volt.
Alig volt időm körbenézni, mikor máris léptek törték meg a feszült, várakozással teli csendet. Látókörömbe egy magas nő sétált be, ki szürkéskék lepelszerű ruhát viselt. Szürke, tőegyenes haja szigorúan vállig vágva, de első két tincse fehérre volt festve. Szemével engem figyelt, arcán semmilyen érzelmet nem tudtam leolvasni, olyan volt akár egy szobor – merev, hideg. 
– Cashmere Tanner? – döntötte oldalra a fejét, ahogy körbe sétált és egyre közeledett felém, mint mikor a vadász keríti be a prédát. Tapintani lehetett a belőle áradó tekintélyt, amit elvárt vagy elvárt volna tőlem. 
– Igen.
– Igaz, hogy az első körzetből származol? – tegezett le.
– Igen – válaszoltam újra. – Ki maga? – néztem fel rá, majd újra az ajtó felé, melyet elálltak a katonák, mintha csak lehetőségeket latolgatnék. Meglehet, rossz szokásom. 
– Coin a nevem, gondolom sok kérdésed van, de először én szeretném tudni, hogy vagy még életben? – nézett egyenesen a szememben, de nem volt olyan pillantása, mellyel a csontomig látott volna. Egyszerűen nem féltem tőle, nem éreztem, hogy fenyegetne. Megölne? Halottnak kéne úgyis lennem.
Kihúztam magam a székben, már amennyire képes voltam a mozdulatsorra. 
– Nem tudom – mondtam őszintén igazat. – Arra emlékszem, hogy Johanna baltája telibe talál, és a kék égre. 
Kétkedve figyelt. – Snow mellett állsz? – kóstolgatott nyíltan, noha továbbra is olyan volt, mint egy csukott könyv. Még megvetés szikráját sem láttam benne, semmit sem... mintha steril egy jellem lenne érzések nélkül. 
– Nem, tönkretette az életemet – szorult ökölbe a kezem a neve hallatán. Semlegesen viszonyultam Snow elnökhöz a Nagy Mészárlás előtt, de most... – Erre voltam képezve, de sosem mondták, hogy még egy viadalon kellene részt vennem. Főképp nem más győztesekkel. Arra neveltek, hogy nyerjem meg a viadalt mások ellen, de nem olyanokkal, akik ugyanazon átestek, mint én... Aki egyszer bemegy az arénába, nem ugyanaz jön ki, mint előtte. – Bizalmatlanságom ellenére is beszéltem, talán, mert sejtettem, hogy tőle függ a sorsom, az ő tenyerében fekszik az életem. 
– Miért higgyek neked? 
– Miért ne higgyen nekem? Mivel tudnék ártani? – kontráztam rá. 
– A 13. Körzetben vagy – jegyezte meg. 
Ledöbbentem. Tessék? Mi van? 
– De hisz... Azt le...
– Igen, de mi élünk. A forradalom kitört, most már sejtheted, hogy egy Hivatásos nagyon is gondot jelent nekünk. – Végre megemelte lapjait, hogy beleláthassak. 
Rácsaptam az asztalra. – Nem! – mordultam fel. – Mi hasznom lenne abból, hogy aki meg akart öletni, annak segítek! Nem mintha maga annyira életben akarna tartani, igaz? Nem vagyok besúgó, esélyt kaptam újra az életre, amit nem szeretnék elherdálni, csak békében leélni! Nem érdekelnek a maga ügyei, vagy a lázadás, nyugalmat akarok! Pihenést! 
– Pont ez a gond, az esélyt nem tőlünk kaptad. Kapitólium tartott életben. – Tekintetében harag villant végre. Nem kétkedett, meg akart ölni. Zsigereimben éreztem, hogy a háta közepére nem kívánt. Mindkettőnk pechére, most mégis itt voltam.
– Kitűnő harcosnak képeztek – váltottam taktikát. – Lehetnék az újra, és segíthetnék! 
– Vagy hátráltathatnád! – emelte meg a hangját. 
– Elég legyen! – reccsent mögöttünk egy hang, mire lenyeltem az előtörő szavaimat. Két férfi jött be, az egyikben azonnal felismertem az egyik győztes. Szőkésbarna haja kissé szerteállt, ő is fekete ruha szettet viselt, de nem ugyanazt, ami a katonákat öltöztette. Barna szemeivel azonnal rám nézett, enyhe mosoly jelent meg az arcán. – Coin elnök! – biccentett, ahogy sétált beljebb Finnick. – Nem hiszem, hogy ártalmas lenne, először is pár napig biztos nem, hiszen alig tud talpon maradni – felelte, ahogy leült egy székre. – Nézzen csak rá! 
– A laborban mindenkivel tettek valamit, és nekem nagyon úgy tűnt, hogy nem akart ott maradni, de akkor figyeltessük, és bizonyítson – jött beljebb a másik alak. Barna, fényes haja eléggé rendezett volt Finnickéhez képest. Sötét szemével az elnöknőt figyelte, mintha én ott sem lennék, markáns arca semmilyen kifejezést nem árult el. Elrejtette előlem, de sziluettje nagyon is ismerős volt. Egy emlék mozdult meg az agyam hátuljában. Ki ez? De ahogy elgondolkodtam, máris bevillant. A sötét szempár! Ő volt, aki kihozott a laborból, ő nyitott be hozzám! 
– Minden erőre szükségünk van! – tette hozzá. Mire játszik? Mit érne el ezzel? Miért az én pártomon áll? 
Tudtam, mindannyiunknak az lenne a legjobb, ha most, ebben a pillanatban egy golyót eresztenének a fejembe. 
– Ám legyen – emelte meg állát a nő váratlanul, ahogy a két férfit leste. – Gale, te leszel a figyelője – fonta karba a kezeit kicsit sem elégedetten, de elégtétellel. – Készítsétek fel, mert így semmi haszna nincs. Remélem, nem kell csalódnom a szavadban – pillantott újra rám mindent tudóan, de csak viszonoztam a tekintetét szikrányi hálával. Éreztem, hogy ettől a kapcsolatunk nem lépett előrébb, puszipajtások biztos nem leszünk.
Lassan bólintottam egyet, hogy megértettem, amit mondott. Vége volt a beszélgetésnek, így nagy nehezen feltápászkodva botorkáltam kifelé, de Finnick volt olyan rendes, és megfogta a könyökömet biztatóan, kifelé húzott.
– Üdv Cashmere köztünk, a 13. Körzetben – mosolygott szemtelenül. – Remélem, most nem kell újra szembe kerülnünk egymással – jegyezte meg gúnyosan. 
– Nem kell – válaszoltam teljes nyugalommal, és hirtelen jött fáradtsággal. Tudtam, hogy ezzel még semmi sincs rendben, rajtam a sor, és nem hibázhatom el.
Vállon veregetett. – Gale, tied a pálya! – kacsintott barátjára, majd el is tűnt a legközelebbi kanyarban. 
– Gyere, megmutatom a kabinod – intett a kezével a megnevezett, és indult meg előre. Tehát, Gale a neve.
Engedelmesen követtem, figyeltem mindent, minél hamarabb akartam beilleszkedni és kiismerni az egész területet. 
– Köszönöm – jegyeztem meg mellékesen, és halkan. 
– Ne adj okot, hogy lelőjelek – válaszolta vissza. Remek! 
Nem kommentáltam a megjegyzést. Miért segített akkor, ha így áll hozzám? Mit tennék én a helyében? Bizalmat nem osztogatnék azonnal, ahogy ő sem tette. Feladat voltam csak... Lehet, rosszabbul jártam, minthogy lelőjenek?
Végig kísért a szürke folyosókon, egészen egy icipici kabinszerűségig, ahol már az ágyon ki volt készítve valami ruha. 
– Öltözz át, utána körbemutatom a főbb helyiségeket – fordult el tőlem. Megnéztem a szürke nadrágot és a felsőt. Kissé úgy éreztem magamat, mint aki most veszti el az egyéniségét ezzel a szabványosított ruhával. Mindenki ilyet viselt...
– Öhm, nem mennél addig el? – néztem a határa. 
– Nem, elővigyázatosságból. Nem lesek! – intett egyet a kezével. Nagyot sóhajtottam. Hát ez remek! Nagy ugrás volt ez számomra az első körzetben lévő luxushoz képest. 
Levedlettem magamról a fehér hálóruhát és sietve vettem magamra a kikészítettet, többször Gale-re pillantottam, de meg se moccant. Ugyan, kissé durva volt a szövete a ruhának, de legalább meleg. Felsője picit bő volt, de a nadrág jól passzolt rám a cipőkkel egyetemben. Kócos hajamat ujjammal bontottam szét, bár úgy sem divatbemutatóra készülök. 
– Mehetünk! – válaszoltam és kerültem ki. 
– Egész jól áll – bólintott elismerően és most először találkozott a tekintetünk. A sötét szempár teli volt érzéssel, de egyiket se tudtam megfejteni – nem ismertem. 
– Pár napig le kell járnod az orvosiba – kezdett bele. – Az egészséged nem jó még ahhoz, hogy gyógyszerek nélkül maradj. Az edzést utána fogjuk megkezdeni... 

* * *
...Átkulcsolom a nyakát a lábammal, kezét erősen megragadom és teljes erőből tolni kezdem magamtól, hogy kiroppantsam a vállát. Az adrenalin végig száguld az ereimben, és újabb löket energiát sugároz majd. Roppanó hangot várom, míg a válla ki nem ugrik és csak akkor lanyhul a szorításom... Ennyi. Elég volt.

Hatalmas pofon ébresztett fel gondolataimból, és megtántorodva léptem hátra. Úgy tűnik a gyors átgondolásom még sem volt olyan gyors. Lepörgettem a fejemben, hogyan is küldhetném a padlóra, hogyan is ránthatnám ki a vállát, de addig Gale támadt ellenem, és egy jobbos telibe is talált. Felszisszentem. Felemeltem a karjaimat, és vicsor húzódott szét az ajkamon. Kényelmes terpeszbe álltam újra fel és máris oldalazva támadtam az irányába. Egy balos, jobbal védtem az ő öklösét és máris rántottam fel a térdemet, hogy gyomron vágjam. Elhátrált egy lépést és vett fel újra védelmi állást. Jobb voltam nála, már az első pillanattól kezdve, de attól még kíméletlenül edzett velem, hogy újra formába kerüljek. Már a második nap léptem futni, mivel egyszerűen az unalom majdnem megölt. Ha nincs feladata az embernek, akkor kimondottan tud unatkozni – nos – én is így jártam. Noha azt a lebaszást egyáltalán nem vártam, amit a fájó kocogás után kaptam, mert nem csak Gale, hanem Coin is jött, hogy biztos most árultam el, így aztán vigyáznom kellett a továbbiakban. Legalább nem kaptam azonnal golyót, noha van egy érzésem, hajszálon múlt a dolog. Büntetésem az lett, hogy a doki kihagyta a fájdalomcsillapító adagomat, így este nem menekültem meg a halálomról való álmodás elől sem, ahogy minden tagom is sajgott. Ez az én keresztem... Újra és újra átélni azt... Legrosszabb rémálmaimmá vált Johanna, ahogy ott olyan nyugodt, hideg tekintettel nézett akkor rám, mintha nem lennék a Föld felszínre való. 
Azóta Galet mindenhova hívom.
Újra támadtam, azután, hogy egy kibomló szőke tincset eltűrtem a fülem mögé. Elfordult tőlem majd hárított két ütést és egyenesen gyomron vágott, ahol a balta hege éktelenkedett. Felszusszantam a fájdalomra, mely egy pillanatra elöntött, gyomromhoz kaptam. Vannak dolgok, amik sose fognak begyógyulni, ez is egyike azoknak... Az adrenalin viszont mindent elmosott, mint a forgó hullám jött és tarolt át mindenen. A kín azonnal alább hagyott, és újra kiegyenesedtem, vicsorogva ugrottam neki, rúgtam derékon, és döntöttem fel, ahogy terveztem, de nem rántott magával így a fojtogatást eldobhattam, mint tervet. Ráültem a hasára és jól irányzott mozdulattal céloztam meg az arcát, hogy állkapocscsontját akár el is törjem kíméletlenül. 
Kezem ökölbe szorulva lendült. 
Arcától pár centire állítottam meg és fújtam ki a levegőt. Ő nem volt ellenfél. Nem ő volt az igazi, nem tett semmit, amivel árthatott volna nekem. 
Legurultam róla és lihegve terültem el mellette a hideg, beton talajon. 
– Jó volt – mondta két levegővétel között, ő is zihált. Végre kezdtem formába jönni, egyre inkább visszatért a régi erőm. – Jó vagy. 
– Nem – ráztam meg a fejemet. – Nem elég jó, még mindig árnyéka önmagamnak – érintettem meg a hasamat. 
– Bocs érte, én... 
– Semmi – legyintettem és ültem fel. – Ez csak edzés, csak azt tetted, amit a helyzetben tudtál – vágtam egy grimaszt és lassan talpra álltam. Addigra ő is újra függőleges helyzetbe tornászta magát és lépdelt a vizes kulacshoz. Annak párját dobta felém, melyet kiittam, mint a szél, eléggé kifárasztott ez a mai. De még sok kellett, lassúnak éreztem magam – a seb, a heg gátolt, hogy újra teljes erővel harcoljak. De ebben a pár napban sikerült átgondolnom életemet, esélyt kaptam, ajándékot. De nem olyat, melyet a végtelenségig kihasználhatnék... 
– Menjünk! – mutatott az ajtó felé, és bólintva mentem a nyomában. Ebéd lesz. Vajon mi? Remélem ehetőbb, mint amit eddig kaptam, bár kezdtem hozzászokni a rossz koszthoz is. Átértékeli az ember a helyzetet, vagy megeszi, vagy éhen hal.
Már fordultunk a kereszteződésben, mikor ismerős női hang ütötte meg a fülemet. Megborzongva gyökerezett földbe a lábam és fordultam a hang irányába. Minden idegszálam az égnek állt. Az agyamban fény gyulladt, vicsorra húztam a számat. 
Ő. 
Ez Ő. 
Elfelejthetetlen. Újra és újra az eszembe ötlött. Azt hittem, hogy meghalt, hogy ott hagyta a fogát, és a kibaszott baltáját. Bizseregni kezdett a gyomrom, ahogy ökölbe szorult kezem reflexből. Gale ugyan visszafordult és a nevemen szólított, de meg se hallottam. 
Csak egy dolog érdekelt, csak egy dolog járt a fejemben. 
Johanna.
Egyenesen elindultam az alacsony nő felé. Beesett arcán eszelős mosoly villant, kevés haja, ami volt – a Kapitólium teljesen megszabadította. Megsoványodott, de szemében élénken csillogott az őrület, melyet mindig hordozott. Johanna... 
– Oh, téged már láttalak – fordult felém, mikor már csak egy-két méter választott el egymástól minket, de áthidalva, minden szó nélkül ragadtam meg a karját és löktem neki a falnak. 
Megakartam ölni. El akartam pusztítani. Pont úgy, ahogy ő is tette velem azon a napon. Látni akartam a fájdalmát! Hidegen, passzívan lenézni rá és elsétálni örökre. Talán csillapította volna bennem a gyűlöletet, amit iránta éreztem. Gyűlöletet, mert önmagamat ismertem meg benne. Olyan sebet ejtett rajtam, ami sosem fog begyógyulni. 
– Te, ribanc! – sziszegtem és jól irányzott mozdulattal vertem állon, de hamar felfogta a helyzetet, és a következőtől azonnal elhajolt már, így roppantak az ujjaim, mikor a fallal találkoztak.
– Hát, te se hiányoztál – ragadta meg a derekam és lökött egyet rajtam. Reflexből lendült a lábam, mellyel jól csuklón rúgtam. 
– Elég volt! – ért oda Gale, de figyelmen kívül hagytuk, és estem újra a kopasz nőnek. Bele akartam adni minden erőmet, de most érzékeltem, hogy mennyire is esetlen vagyok. Haragom egész testemet kitöltötte, szinte robbantam tőle szét, ami legalább annyi lendületet adott, hogy bántsam, hogy visszaadjam annak egy aprócska szeletét, amit én éreztem akkor.
– Ostoba picsa! – ragadta meg a hajamat és rántotta hátra. – Az az aréna volt! De ha ennyire nem bírsz viselkedni, akkor bármelyik pillanatban újra megölhetlek! – gáncsolt ki, de rántottam magam után. 
– Most hagyjátok abba! – rivallt ránk Gale, és a tömeg is gyűlt körülöttünk. Mindenkit érdekelt, hogy ki az a két ostoba ki egymásnak esik egy szűk folyosón. 
– Hajrá Johanna! – mondták többen is, mely csak még inkább harcra ösztönzött. Tiszteletet akartam magamnak, ami az első körzet által mindig meg volt, de itt a 13.-ban nem. Többeknek zavartam a szemét, többen akartak holtan látni, mint élve, de ezt a nőt... ezt...
Egy erős marok ragadta meg a vállamat, de csak kirántottam és fordultam a földön fekvő nő felé. 
– A kibaszott baltád! – támaszkodtam fel és vertem torkon, mire harákolva ütött hasba.
Baszki! 
Azonnal felnyögtem, nagyon jó helyen talált telibe, nem sokkal vér gyűlt össze a számban. Valószínűleg a nem teljesen begyógyult belső szervei nem örültek. Mérgesen ültem a derekára és fogtam le a kezeit. Utáltam őt. Gyűlöltem. Közel hajoltam és erősen fejeltem meg többször is, míg le nem rángattak róla. Két izmos kar ragadt meg és rántott hátra, mire kalimpálni kezdtem. 
– Megérdemled, de kibaszottul! – kiabáltam, míg annyira el nem rángattak, és eltakarta a szemem elől a tömeg a földön heverő Johannát.
A két kéz elkapta a derekamat és kihúzott a folyosóról. Gale volt az, aki kivitt, kirángatott a tömegből. 
– Cashmere elég volt! Mondom elég volt! – engedett el és lökött a falnak, mire válaszul szitkozódást kapott csak. Várni kellett pár percet, míg a tömeg is elült, és bennem is lanyhult a harag, no meg az adrenalin, amitől visszatértem újra a fájó valóságba. 
– Minek kellett ez? Teljesen megvesztél? Coin mit fog szólni? - kaptam a fejmosást. 
– Leszarom Coint – nevettem fel kényszeredetten, hisztérikusan és néztem a dühös szemekbe. Végre valahára sikerült egy érzelmet kiolvasnom Gale arcáról. Haragudott, de nem tisztán, valamivel keveredett, talán megértéssel, de lehet szánalommal...
– Eddig is csak ellenségnek nézett, most végre van oka, amiért kivégeztethet. Ő se több Snownál ebben az esetben. A kéretlen elemeket szépen elteszi láb alól! Csak mert Katniss Everdeen a hős, akit megtehet bakfisnak! 
– Ostoba vagy – túrt barna hajába és dőlt neki a falnak velem szembe. – Eszement, meggondolatlan. 
– Abbahagynád a sértegetésemet? – mordultam rá. 
– Nem. Ezt nem kellett volna.
– Ha a helyembe lennél, megértenéd! 
– Nem kell a helyedben lennem, hogy megértsem. Ostoba voltál, és vihetlek megint az orvoshoz – vett elő egy zsebkendőt és dobta nekem. 
– Nem, mert nem te haltál meg az arénában, sőt benn se voltál – förmedtem rá és töröltem meg a számat. – Kurva nagy a szád, és érezzem magam megtisztelve, hogy itt maradhatok. Hát nem! Képzeld nem! De ezerszer jobb, mint Snow játékának lenni, mily meglepő! Nem te úsztad meg a halált, nem te álmodsz minden este arról, hogy egy kurva balta van a hasadban. Fogd be a szád! – gyűrtem össze a kendőt és indultam el a folyosón. – Nem vagyok éhes és tárt karokkal várom Coint és a kivégző csapatát – kiáltottam vissza kikelve magamból és sietősebb léptekkel hagytam ott a meghökkent férfit, kabinom felé vettem az irányt.
Nem akartam itt lenni. Nem akartam mástól függeni. Hol az első körzetes Cashmere? 
Fáradt lettem, mély fáradtság tört rám. Mára már csak aludni akartam. Lehet nem volt a legbölcsebb dolog tőlem, hogy megtámadtam Johannát, de már nem is érdekelt, nem kérnék bocsánatot tőle. 
Volt valami szórakoztató a gondolatban, hogy Coin majd jön és kivisz valami csendes helyre fejbe lőni. Szinte már vágytam rá, az eddig fontosnak gondolt életem, és hogy lehetőséget kaptam folytatni – hirtelen semmivé foszlott. Mindenkinek van egy ideje, nálam már lejárt, csak a csoda mentett meg... Érdemes volt? Most először gondoltam arra, hogy nem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

© Agata | WS
x x x x x x x.