Bloody Miracle - I. Rész

Hellobello!

Cím: Bloody Miracle
Alcím: Illusion

Kategória: novella – több részes, AR
Fandom: Éhezők viadala – Cashle – Cashmere & Gale
Besorolás: hurt/comfort, drama, enyhe whump és dark, a/a, cliffhanger a végén, romantikuska...
Idő: -
Helyszín: Panem, Észak-Amerika
Leírás: Cashmere valami csoda folytán túlélte a Viadalt. Miért? Nincs ideje ezen gondolkodnia, ugyanis, amikor betörnek az épületbe Gale-ék, akkor nem csak Peetát és Anniet viszik el, hanem őt is.
Forrás: Éhezők viadala au, így minden jog a szerzőt és a rendezőt érinti. Inkább a filmekre épít, már amennyit... 

Figyelmeztetések: Felkavaró tartalom, trágár beszéd előfordulhat.
Korhatás: 16+

Terjedelem: 1. Rész - 2563 szó
Megjegyzés 0: Cashmere a harmadik filmben tűnik fel, mint egy régebbi viadal győztese. Őt használtam fel, noha keveset lehet róla tudni, így ő a saját fantáziám része. 

Megjegyzés: Előfordulhat, hogy valaki emlékszik a 2-3 éve írt  történetre. Igen, egy újraíráson, átfogalmazáson és kis javításon esett át a sztori, de a cselekmény az maradt ugyanaz.
Megjegyzés 2: Na, kinek hogy telik az új év? Egyetemisták a vizsgákkal hogy állnak? Akinek még van, annak sok sikert! Nekem már csak egy van hátra a héten, remélem meglesz... Utána újra érkezem hozzátok!

Jó olvasást!💖

* * *

Kibuggyant. Cseppekben lehetett szinte látni, ahogy a vágás mentén és az acél között kibugyogott és végig folyt a vér, beszínezve bíborvörösre az egyenruhám minden egyes négyzetcentijét szépen lassan, mintha csak festék ömlött volna a hófehér vászonra. Megtántorodtam, a lökés elevenembe talált... szó szerint. Hátrafelé dőltem, hátam ívbe hajolt, miként testem azonnal reagált. Hangom feltört torkomból. A fájdalom hirtelen hatott és futott végig testemen, ahogy a vérem bugyogott kifelé. Éreztem, ahogy a penge elsüllyedt a húsomban, szaggatta fel a bőrt, izomrostokat, és töretlenül haladt át az artériákon és vénákon, mintha csak egy tortaszelet lennék. Bordáimnak csapódott, csontjaim reccsentek, szilánkok futottak a húsba – kétrét görnyedtem az éles érzettől. A fájdalom, ha hang formájában jöhetett volna ki, nem lett volna az a frekvencia, amely ki tudta volna fejezni a borzalmat. Tüdőm és gyomrom falán is áthatolt. Éreztem, ahogy a saját meleg vérem szerveimbe csordogált. Különös volt, hátborzongatóan különös, hogy saját vérem fog megölni, miképp eltelíti a tüdőmet. Harákoltam össze-vissza, kapkodtam az éltető levegő után, kapaszkodtam az életben, de még így is eldőltem a sziklás parton. Baszki, Johanna!

Kaptam a balta nyeléhez, hogy kirántsam, de a legapróbb mozdulatra is testembe mart a mérhetetlen kín. Karmos lábaival kapaszkodott húsomba, vájta körmét bőröm alá, hogy szaggasson, ha rántanám, és minél jobban igyekeztem, annál jobban fájt. Köhögtem, prüszköltem, próbáltam a vérzés útjába állni. Nem akartam még meghalni. Ki akart volna? Nem volt itt az ideje! Nem azért éltem túl egy viadalt, hogy aztán a Nagy Mészárláson életemet veszthessem... Ki gondolta volna, hogy ide jutok? Hát, őszintén szólva én nem. Mikor győztesen jutottam ki az arénából a hatvannegyediken, azt hittem, hogy ilyen győztesen fogok kilencven éves koromban meghalni gyermekeim, unokáim körében, végre békét lelve. Milyen jó is lett volna – nyugalom, Kapitólium és elegendő pénz, hogy akár örökké is éljek. De mikor Snow kihúzta a cetlit, hogy e mészárláson a régi nyertesekből lesz választás, akkor az én szívem is kihagyott egy taktust. A tudat, hogy visszakerülhetek, még engem is megrendített. Nem azért lettem képezve, oly hosszú évekig, hogy aztán még egyre bemenjek, és ott hagyjam a fogamat. Nem azért öltem, hogy újra beválogassanak! A saját békémért öltem, az életemért, a győzelemért és most tizenegy év után Snow képes volt... Eddig nem érdekelt, hogy mit művelt Snow... Ő és a lázadói csináljanak, amit akarnak csak engem hagyjanak békén. De most, hogy az én életem is veszélybe került... Nos, bassza meg! Halovány remény élt még bennem, hisz annyi győztese volt már az első körzetnek, hátha nem választanak ki. Nos... Ha az egyik Tanner ment, akkor a másik is. Az élet maga nem egyéb, mint állandó vihar, amely folyamatosan elmos mindent, ami addig volt, pusztaságot hagyva maga után, pont ily könnyedén mosta el a lehetőségeimet és lettem a hetvenötödik viadal egyik részese. 

Mikor a pályára jutottam és megláttam a sok elszánt, elkeseredett arcot, amelyekből gyűlölet, undor sugárzott, csak akkor kezdtem el én is Snow ellen dőlni, csak akkor kezdtem igazán félteni az életemet – meghalhatok. Éreztem. Zsigereimbe vájta magát az érzés, hogy ez nem olyan, mint a hatvannegyedik viadal. Mégis azt tűztem ki magam elé, csak éljem túl. Kerüljön, amibe kerül, még ha ehhez Glosst, a saját bátyámat kéne eltakarítanom. Volt oly kíméletlen a kiképzésem régen, hogy ilyen miatt ne essek kétségbe. Végül is erre neveltek, nem? Hogy gondolkodás nélkül öljek meg valakit, ha az életem forog kockán. Egy maradhat. Én maradhatok. 

De mikor Johanna telibe talált, és láttam a kiálló baltát a testemből és azt az érdektelenséget a mogorva szeméből... Nem is zavarta, hogy megölt. Egy voltam csak a sok közül... Egyetlen egy, aki az útjába állt a cél eléréséhez, akit el kell tüntetni, mint a másik huszonkettőt. 

Magamra ismertem. Pont ezt tettem volna én is. Pont ily érdektelenül fordultam volna én is el tőle, tudva, hogy úgyis meghal végre.

De az a gyötrődés, az a fájdalom, melynél már mozogni se tudtam. Fulladoztam saját véremben, ahogy tört fel a torkomon és folyt ki ajkaim közül. Gyomrom sem volt jobb helyzetben, ahogy egész testem sem. Lüktetett a szívem, élni próbált, dobogni! Vérem száguldott testemben a maradék adrenalin miatt, és hogy ellássa a szervezetemet megfelelő mennyiségű oxigénnel, de a seb mentén elfolyt. Kifolyt. Annyira fájt, hogy már a végén nem is éreztem, felemésztette a tudatomat a kín. A tudat központomat kitöltötte és mikor túlcsordult, akkor kezdtem igazán haldokolni, tudva itt a parton lesz nekem végem. Kapok sírt vajon? Eltemetnek? Fog akárki is könnyet hullajtani utánam?

Lassan felnéztem az égre, a tiszta égre, melyet fák kereteztek. Érzékeltem, hogy a hullámok túlcsapnak a sziklán és elborítanak, ahol ruha volt rajtam, ott nem fogták fel a receptorok a hideg érzetet, de az arcom és a seb, melyet a sós víz marni kezdett, még jobban pulzált a gyötrődéstől. A kín rabjává váltam, ki örömmel ölelt keblére, hogy majd átadjon a csuklyás barátnak. Nem menekülhettem... Nem futhattam sehova. A Halál elől nem lehet… 

Ezek voltak az utolsó pillanataim. Teljesen tisztában voltam vele: meg fogok halni. Arcom eltorzult az újabb hullámra, ami ugyan elmosta a vörös véremet, de beleszivárgott a sérülésbe és égette a húsomat. Hangomat elvesztettem, amivel segítséget kérhettem volna, nem tört fel dallam vagy szó, néma maradtam, némán vártam. Vártam Őt. 

Testem próbálta legyőzni a fájdalmat, küzdött ellene, ahogy folyamatosan a levegőt kapkodtam, agyam tompán vészjelezett, szívem egyre hevesebben próbált verdesni, de az oxigénhiány lassította. Nyelni se tudtam, végtelenbe folyt ki a számból a vér és maszatolta el az arcomat, melyet meg a víz fröcskölt össze. Legyen már vége! Legyen már vége... Egyre rosszabb lett... Egyre hidegebb. Élettelenebb. Távolibb. Végtelenebb.

Újra a kék égre néztem. Az ég! Nem is gondolná az ember, hogy utolsó pillanataiban ez az, ami relaxálja, amit mindennap látott, most mégis felértékelődött. A kék végtelenség... Szemem könnybe lábadt. Legyen vége! Könyörgöm... Legyen vége. 

– Végre... – suttogtam, vagy épp gondoltam a fejemben, ahogy a színek halványultak, a hangok elenyésztek, a fájdalom tovaszivárgott, sötétült a látkép. Olyannak éreztem, mintha a közeledő feketeség alakot formálna, de lehet, ez inkább már csak félelmem megtestesülése volt. 

Nem akartam meghalni, és mégis... Én, Cashmere Tanner az első körzetből, meghaltam.

* * *

Verejtékben úsztam, mikor felpattant szemem és reflexből ültem fel. Fejem zsongott, vérem száguldott ereimben, szívem majd ki akart repülni bordáim ketrecéből, miként az éltető oxigén után kapkodtam. 

Megint ezt álmodtam! Megint a halálomat, mely hideg levegőként áramlott be gondolataim szobájába, hogy aztán ne maradhasson utána semmi, csak a fázás. 

Már megint... Nem volt olyan éjszaka még, mikor ne került volna szemem elé valamilyen módon, ahogy a balta kiáll belőlem, engem pedig elhagy szépen lassan elhagy az élet. Már megint. Mint mindig. Néha szinte úgy éreztem, hogy az emlékeim élőbbek, mint azok a dolgok, amelyeket magam körül látok.

Szúró, apró fájdalmat fogott fel agyam hasam és mellkasom vonala között, pontosan ott, ahol Johanna baltája telibe talált. A hideg rázott ki a gondolattól, miként eszembe jutott személye, jeges tekintete... Vajon miért vagyok még életben?

De mielőtt emlékezhettem volna egy fehér köpenyes férfi sétált be. Haja szerteállt, arcát elaludta. Látszott, hogy pár pillanattal ezelőtt kelt fel ő is. Bágyadt mosolyt villantott az irányomba, majd az infúziómhoz lépett és lecserélte. Többször láttam már, mindig ugyanúgy végződött a látogatás – szó nélkül kiment, mintha csak egy tárgy lennék, nem is egy ember, akihez szólni kéne. Szokás szerint mélységes álmosságot kezdtem megérezni percekkel később. Tudtam, hogy altatnak, nem kis dózisokban, de ez már nem érdekelt. Élek valamilyen csoda folytán. Pedig most, hogy megtaláltam a halált, jobban kezdett el vonzani. Mi lesz velem, ha kiengednek? Szégyenben élhetek, hogy túléltem? És a többiek? Nem sokáig foglalkoztattak ezek a kérdések, mert az előbb még oly aktív szervezetem újra lelassult, és agyamra köd telepedett, mely a gondolataimnak nem engedett utat. 

Azonban mielőtt még újra hathatott volna rám, a gyér lámpa fénye hirtelen elsötétült, én pedig reflexszerűen reagáltam – szemem újra felpattant. A homály szertefoszlott, eltűnt az álmosság. 

Mi volt ez? 

Fegyverropogás – bármikor fel tudtam ismerni a hangját. Túl sokszor hallottam. Mi történik? Nem tudtam belőni, hogy mennyire közel vagy távol történik mindez, de hallottam az ajtón keresztül. Kitapogattam a karomba fúródott infúzió csövet és egy rántással kiszedtem, mire csak kelletlenül felnyögtem. Mi folyik itt? Mi történik? Ki tudja, hogy mióta voltam ebben a szobában – hetek, hónapok –, de az eddigi béke és biztonság másodpercek alatt szertefoszlott.

Lassan oldalra fordultam, képtelen lettem volna felülni, így is minden egyes mozzanatra megremegett a belsőm a gyötrő kínra, pedig régóta lábadozom belőle, de ez olyan, ami még sokáig fog fájni, hiszen fejezzük ki úgy, hogy hasam és tüdőm fel volt nyitva, lehet el se tudtak rendesen látni... Kinyújtottam a karomat és támaszkodtam meg az éjjeliszekrényen, hogy afelé húzzam magam, de elmozdult a kerekein, és jó magam hangos puffanással gurultam le a meleget nyújtó ágyról.

– Áuch! – nyögtem fel és tapogattam végig magamat, míg a hátamra nem fordultam. Pár pillanatig úgy maradtam, hogy vajon meghallott-e valaki, meg természetesen megvártam, míg belső izmaim kisimultak és nem fájtak már. – Valaki! – suttogtam halkan, remélve, hogy bárki is meghallja. Oh, de ez csalfa, vak remény!

Mozdulj! Mozdulj már! – Magamnak mondogattam, átforgolódtam négykézlábra és vánszorogtam az ajtóig, noha addigra a fegyverzaj és a kiáltások végképp elhaltak. Magam maradtam? 

Felmásztam állásba az ajtónak támaszkodva, lüktetett a halántékom a megerőltetéstől, de nem adtam fel. Erősen pislogtam, ahogy az altató újabb hullámban hatni akart rám. Vékony ujjaimat ökölbe zártam és erőtlenül kezdtem el verni az ajtót. – Va-la-ki! – suttogtam ütemesen a ritmusra. – Va-la-ki! – hunytam le a szememet és élénken füleltem, hogy hallok-e mást is. – Va-la-ki. Va-la-ki. Va-la-ki! – Töltötte be az egész szobát a rítus, mint valami szertartás... Egész elmémet kitöltötte a gondolat, a remény, hogy valaki tényleg bejönne. Homlokomat nekidöntöttem a hideg fémajtónak és nagy sóhaj szakadt fel belőlem. – Kérlek... – Felsőbb hatalomnak tán? Nem tudom, hogy kinek is mondhattam. Gondolataim masszává váltak dobolásra, mely hasonlóan lüktetett, mint szívem. 

Egy sötét alak közelített a bejárat felé, melyre a mechanika azonnal reagált és az ajtó megmozdult. Csak annyira volt időm, hogy időben ellökhessem magamat, így nem estem karjai közé. Vagy legalábbis így gondoltam... Felszisszentem, megtántorodtam, és mielőtt még oldalra dőlhettem volna az ismeretlen karja előre nyúlt és elkapott. Magas, izmos, szikár idegen volt. Állig felöltözve fekete, matt egyenruhába, mely inkább a katonákra volt jellemző. Másik kezében egy automata gépfegyvert viselt, melynek típusát nem tudtam beazonosítani, pedig sok lőfegyver fordult meg a kezem között. Felsőtestén golyóálló zubbonyt viselt, de nem tudta elrejteni a széles vállát vele. Arcából alig láttam valamit a védősisak miatt, kivéve az igéző, sötét szempárt, mely szinte a retinámba égett, ahogy engem fixírozott. Ki vagy te? Miért jöttél? Mit keresel itt?

Orromat kesernyés szag csapta meg. Áh, füstgránát! Arcomat elfordítottam, ahol hasonló öltözetű katonák vittek egy fehér köpenyes fiút. Ugyanazt a ruhát viselte, mint én, a vonásai ismerősen hatottak, de annyira lesoványodott, annyira beesett az arca és annyira eltűnt a szeméből az élénkség, hogy alig ismertem fel Peeta Mellarkot. Igen, őt rejtette valaha ez a beteges kinézet, most már inkább volt egy rongybaba, akit ide-oda lökdöstek. Mögötte egy vörös hajú, vékony alakot pillantottam meg, akit hasonlóan taszigáltak, azonban őt már nem ismertem fel.

– Megöltök? – tettem fel a kérdést újra visszafordulva az ismeretlenhez, ki még mindig erősen fogta a karomat. Nagy szemekkel néztem rá. Mit keresel itt? Kik vagytok? Mit akartok? Ezek a kérdés foglalkoztatott leginkább. Készülhettem volna támadásra, azonban tisztában voltam, hogy ahogy eldőltem az előbb, pont oly könnyedén tenne ártalmatlanná, és akkor talán végre eljön értem az ismerős Halál. 

– Ki vagy? – jött a tisztán érthető mély hang. Lassan a maszkra fókuszáltam. 

– Cashmere Tanner – suttogtam és fogódzkodtam meg erősen a karjába. – Segíts – kértem halkan. Nem akartam újra aludni, nem akartam újabb órákat eltölteni tudatlanul, nem akartam újra az orvost látni, aki csak begyógyszerez. Meddig? Mi lesz az életemmel?

Kaptam egy lehetőséget. Újra élhetek, ki akartam használni. Azonban képtelen lettem volna újra elaludni és megint a halálról álmodni. – Kérlek! Nem akarok újra meghalni, nem akarok... Nem lehet. Nem kéne... Nem bírom...– ráztam a fejemet, ahogy lélegzetem felgyorsult a kétségbeejtő gondolatoktól, melyek csak csapódtak koponyám falai között, akár egy labda a négy fal között. Remegtem, akár egy nyárfalevél, árnyéka voltam már csak annak a nőnek, aki belépett anno a pályára – észre sem vettem, mennyire lefogytam, arcom mennyire beesett, szemem mennyire elvesztette régi fényét.

– Nyugalom! – válaszolta semleges hangszínnel és a többiekre nézett, hiszen nem volt a tervben, hogy ki vigyenek egy Hivatásost is. Vállvonást és sietős integetést kapott csak válaszul.

Átkarolta a vállamat váratlanul és húzni kezdett maga után, hogy minél előbb kiérhessünk. De csak meg-megbotlottam, többször felnyögtem. Fel sem fogtam, hol is voltam elzárva. A fehér falak, a földön fekvő őrök, és a többi 3 illető, kit vittek kifelé – hidegen hagytak. Csak hadd jussak ki végre, csak ne kelljen itt lennem. Folyosókon kavarogtunk, majd kijutottunk a hideg, sötét éjszakába, mely barátian ölelt minket körbe ellentétben az épülettel, mely csak kárörvendően hallgatott. Megcsapott az erős szél, és a vékony, kórházi ruha alá beférkőzött. Libabőrös lettem és megborzongtam, miközben mezítláb éreztem, hogy a sima beton után köves területre érünk – hideg és a kavicsok szúrták a talpamat, azonban hangot nem adtam a kényelmetlenségnek, ahogy vonszolt tovább. 

– Siessünk! – jött egy távoli hang és még erősebben noszogattak fel egy ismeretlen repülőgépre. 

– Kit hoztál? – kérdezte egy sercegő hang, és a propellerek felberregtek, az egész gép megremegett, majd a levegőbe emelkedett a gépezet. Nem volt vissza út már. Itt voltam. 

– Ott volt. Ők négyen voltak benn – válaszolta ugyanaz a hang pont oly ridegen, aki a szobába jött be. Közben én már le voltam ültetve a hideg fémre a többi „beteg” mellé, melyből csak én voltam ébren abban a pillanatban. Jobban szemügyre vehettem volna őket, azonban minden idegszálamat lefoglalta a rólam szóló beszélgetés.

– És ha okkal volt? – mordult a kérdező hangja, miközben szemügyre vettem. Csak a magasságuk és alkatuk tudta megkülönböztetni egymástól őket, mivel mindegyik ugyanazt a fekete egyenruhát viselte ugyanazzal a fegyverrel és sisakkal. – És idenéz...

Az egyik kivált a beszélgetők csoportjából. Zsebében kotorászott kicsit, majd egy fiolát vett elő és tekerte le a kupakot. Egyenesen felém tartott. 

– Kérlek – ráztam meg a fejemet, ahogy rossz előérzetem támadt. Nagyon rossz. Lassú, de hajmeresztő léptekkel haladt, melynek mindegyike olyan volt, akár a szívdobogásom. Halálom tart felém? Ennyi lett volna? Most megölnek? Kidobnak a gépből? Fölém magasodott és megragadta a vállamat.

– Itt az ideje aludnod – nyomta az arcomba az üvegcsét, melynek édeskésen szúró kloroform illata megcsapott.

– Nem. Nem... – fintorogtam. Nem akartam aludni. – Valak... – kezdtem bele, de a gyors álom már meg is érkezett. Be se tudtam fejezni, amit akartam mondani, mivel a homály azonnal elkapott, megbénított. Mozdulataim megálltak vagy épp gyök kettő sebességre kapcsoltak, miközben szemhéjam elnehezült, és akarhattam vagy épp nem, de az álom jött. Azonnal elaludtam, elragadott a sötét végtelenje, hogy alakot formáljon Johanna és a balta képében. NEM! 

* * *

Újra ziháltam, újra folyt rólam a veríték, újra átéltem azt a kibaszott baltát. Fejemet fogtam, hogy nyugodjak le. Sose lesz ennek vége? Minden éjszakám így fog telni? Miért nem tudom elfelejteni?

Ágyon ültem, a takaró vékonyabb volt, mint előző „lakhelyemen”. A falak sárgásan fénylettek, ahogy megvilágította őket az izzócső. Halk pittyegés jelezte, hogy dobog a szívem, mivel hozzá voltam kötve egy géphez. Karomba ugyanúgy csatlakoztatva volt az infúzió, amit azonnal kiszedtem rutinosan. Most már nem fájt a gyomrom annyira, mint mikor kihoztak. De ki volt az az idegen? Hol vagyok pontosan? És miért vagyok életben? Újra ezek a kérdések bukkantak a felszínre. Megőrjített ez a tudatlanság, felemésztette a gondolataimat, ahogy körbenéztem a sárgás falakon, az üres, régies tárgyakon.

Szisszenő hanggal egyetemben nyílt az ajtó, rögtön odafordultam, ahol két katona jött be. Most is a fekete egyenruhát viselték, de sisakot nem, így mindkettőnek láttam a markáns arcát, majd semmilyen tekintetét, melyek nem hasonlítottak kicsit sem azéra, aki kihozott előző helyemről. Ki volt? 

– Mit? – Gyorsult fel a szívverésem és ökölbe szorult az ujjam. Minden szó nélkül rángattak fel a fekvésből, egyenesen kifelé a folyosón, és tehettem akármit, rángathattam a kezemet, de az erő kifutott mozdulataimból. Gyenge voltam. 

Elvittek.

⌂ Tartalomjegyzék   Következő rész »