„Szeresd, amit csinálsz” – mondják. Hát én próbálom, de a munkám nem viszonozza az érzéseimet.
Pánikparádé 1. felvonás, ami legalább hétfőtől péntekig tart, de valamikor extra napokat igényel, mint a Black Friday és már vasárnap belédáll az ideg: fuh, basszus, holnap dolgozni kell menni. Mert persze kell a pénz, hogy ne napról napra élj, vagy legalábbis elhitesd magaddal, hogy nem így van, mikor már egy kiló kenyér ezer forint. Ilyenkor eszembe jut, amit még gimiben súlykoltak, hogy „találd meg álmaid munkáját”, hát kedves tanárnő, én megtaláltam, csak sajnos más álmodta. Pedig minden átkozott nap a pár száz állásajánlatot átböngészem a profession.hu-n, amiből kb. tíz illik rám, vagy annyi sem, nem tudhatom, mivelhogy egy sem hív vissza! Pedig szerintem nem rí le a fejemről a CV-mben, hogy „Ne vegyétek fel!!!!4!!!”, lévén az a kép van becsatolva, amivel társkeresőn összeszedtem a páromat. Tisztázzuk: ő még velem van és én ő vele.
De persze, mit hisztizek én, örüljek, hogy van munkám, ami stabil – nincs létszámstop, sem leépítés, mint az ipar megannyi szegletében –, csak tudod, közben én is arról álmodozok, hogy álmaim munkáját fogom egyszer, valaha, valamikor, egy messzi messzi galaxisban végezni. Legalábbis akkor, amikor éppen nem azon cidrizek, hogy vajon mit basztam el már megint? Vajon kirúgnak azért, mert a Bíró László József körútból kifelejtettem a Lászlót és ezért a hatóság visszadobhat egy dokumentációt? Vagy nem fogják? Esetleg azután jön a jól címzett felszólító levél, miután én rosszra küldtem ki egy tervet (amúgy a szerződésben is el volt írva luckily, kollektív inkopetencia: igazi csapatmunka) – gondolkodom ezen, a délutáni kávézás során – a szent és sérthetetlen rituálé: nincsenek „Figy, ki kéne írni ezt a cuccot?” telefonok, „Miért nincs kész?” emailek, kéretlen teams hívások, illetve laggoló SAP és türelmetlen munkatársak. Csak a híg kávé, és az agyesejtpusztulás háttérzenéje, a jó kis fúrás és flex, mert most építik be az felettünk lévő irodákat.
Elindítom a levelezőt újra, 15 perc alatt 30 új email, de persze, nem éppen a szülinapom miatt gratulálnak, hanem olyan szövegek villannak fel vastag betűkkel, mint például „Ez kell sürgősen!”, „Nem így beszéltük meg”, „Csináld újra”, és hasonlók, illetve ott van még a HR havi elégedettségi felmérése, ahol minden egyes kérdésnél reflexszerűen nyomom a „nem értek egyet” gombot, kiváltképp a munkakörnyezetnél. Ennek ellenére a havi riportban valahogy mindig kijön a „magas elégedettség”, mintha a rendszer direkt ignorálná a valóságot, vagy csak a HR is abban a párhuzamos univerzumban él, ahol a stressz wellnessnek számít.
Ezek után gondolom grimaszoltok, hogy hát miért, nem lehet olyan rossz... 3,6. Valóban, egy Csernobilhoz képest semmi, csak mikor reggel, még 8 óra előtt el kell magyaráznom a kivitelezőnek, hogy pirossal a heti levélben benne van, hogy küldd már el azt az istenverte checklistet, ha megvan, akkor ne utólag kérdezd meg, hogy mikor kell elküldeni. Vagy akik nem tudnak felmérni, és még csak le sem esik nekik, hogy amit mértek szar, pedig ordít a számokról: amikor egy emeletnek két egymás melletti ponton mért szintkótája bő egy méterrel eltér – majd a szegény lakó ismerkedik a tér-idő koontinummal? Értem én, hogy beleszarsz, de csak magadnak csinálod a duplamunkát, nekem meg az agyvérzést. Lehetne okosban is játszani.
Miután eléri a kritikus pontot az agyam, végre hajlandó újraindulni is – változó a nap mely pontján, a többi kollégáimtól függ. Egyszer csak azon kapom magam, hogy öt perce bámulom a printert, ami nyomtatás helyett hibakódot küld, mert már megint – már megint! – elfogyott a papír a tálcájából. Szinte érzem, ahogy lemorse-zza nekem, hogy „ismerem a fájdalmadat, de most már azért töltsél fel, bitch”. Keresem a papírt, mert ebben az ipari ágazatban még mindig ott tartunk, hogy egy épület = egy erdő. A3-as természetesen nincs, mert miért is lenne, úgyhogy két A4-est összecelluxokzok. Problem solved. Fapados, de mi nem az itt?
A nyomtató végre elindul, de közben már jön is a következő hívás: a dokumentum, amit nyomtatok, természetesen nem az, amit kellett volna. Valaki átnevezte a fájlt, valaki más meg átküldte újra, és most már három verzió van, amiből egyik sem az, amit a megrendelő kért. Klasszikus: mindenki dolgozik, csak senki nem ugyanazon.
És amikor végre azt hiszem, hogy kisétálhatok ebből az intézményesített agyolvasztótégelyből – a vállamon a táskám, fülemben a füles –, megcsörren a telefon, és valaki megkérdezi, hogy „Zavarhatlak egy percre?”. MERT MIKOR MÁSKOR, HA NEM A MUNKAIDŐ LEJÁRTA UTÁN JUT ESZÉBE VALAMI? És én, mint a jól idomított irodai gerlepinty, visszacsivogok, hogy „persze, mondd csak”, pedig tudom, hogy az „egy perc” az nem egy perc lesz.
Lehet, hogy még nem mondtam fel – de a lelkem már beadta a papírokat, csak a testem maradt bent túlórázni. Mert szeretem, ha fáj.
| Előző rész | Adatlap | Következő rész |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm szépen, ha megjegyzést írsz, érdekel a véleményed, gondolataid, igyekszem minél előbb válaszolni! 💖