Informacje

Ismerős az Abeth név? Vagy éppen nem? Javaslom, most azonnal vidd a kurzorod az x-re, zárd be és sose nyisd ki újra. Egy no-name leányzó – ki már évek óta fullasztja a netet – agymenései olvashatóak itt. Egy felület, ami az övé... Vigyázz! Biztos kíváncsi vagy? Készen állsz rá? Minden tiszteletem, akkor beljebb is engedlek! Üdvözöllek!

2020. augusztus 7., péntek

Past in present

Hellobello! 
Cím: Past in present
Kategória: novella – one-shot, fanfiction – meglehet kicsit alternatív 
Fandom: Marvel – Winterwidow – Natasha Romanoff & Bucky Barnes
Besorolás: a/a, drama, hurt/comfort?, cliffhanger, egy régebbi művem átírása
Helyszín: Valahol Amerika
Idő: Amerika Kapitány 2. film után nem sokkal, azonban a többi előtt. 
Leírás: Natasha meglátogatja Buckyt egy hotel szobában, hogy szembenézhessen a múltjával, mindennel, amit a Vörös Szobában hagyott. Rá kell jönnie, hogy nem tud ezeken túllépni, de a Tél katonája sem. 
Figyelmeztetések:  OOC Natasha és Bucky. 
Korhatár: 14+ 
Forrás: Abszolút a filmek, főképp Amerika kapitány széria, így Joe Johnstont és a Russo testvéreket illeti leginkább, de kapcsolódik a többi filmhez és egy picit a képregényekhez is, noha most a képregénytől függetlenül szól a történet, mivel, amikor írtam, akkor még nem olvastam el a képregényt. Van értelme? 
Terjedelem: 2897 (+171) szó
Ajánlott videók: 1 2 3 4 5 6 7 (igazából nem ajánlott, csak úgy mellékeltem mert WW :D )
Megjegyzés: Sok ideje ígértem már, és el is készült az átírás végre (hála a szakmai gyakorlatomnak, semmire sem érek rá). Nehezebb volt, mint gondoltam, mert a történet gyökerét meg akartam hagyni, de mégis ráfért az átfogalmazás. Bővebb lett, de összességében nem jobb (valóban voltak már jobb írásaim, elismerem). Látom a hibáit, azonban azok kiküszöbölésére egy teljes újraírás kellene, amit viszont nem szeretnék. Úgyhogy ilyen szemmel olvassátok (ahogy valószínűleg, minden átírt művemet majd...). Végére emiatt raktam is pár érdekességet az első verzióról, ha valakit érdekelne! Számomra érdekes volt, hogy 5 éve írtam már :D
Megjegyzés 2: Ti hogy vagytok? Hogy telik a nyár? Már kevesebb, mint egy hónap van hátra :( alig várom, vége legyen a szakmai gyakorlatomnak és tudjak valamit kezdeni magammal, de már így az egyetem kezd visszakúszni az életemben: szakdolgozat, tárgyfelvétel, stb...
Megjegyzés 3: majd wattpadon is átjavítom, leveszem, és feltöltöm a novellás kötetembe így.
Jó olvasást!💖 
* * *
A kietlen utca magánya fojtogatóan csavarta körbe, és emlékeztette, hogy egyedül volt. Ahogy mindig is élete legnagyobb részébe, a SHIELD óta sok minden megváltozott. Ő is. 
Kipp-kopp. – Kopogott cipője egyenletes ritmusban, visszhangzott szerteszét és megtörte gondolatainak sokaságát. Keze zsebébe süllyesztve fonódott egy fémes, hideg markolatra, mely egy berettához tartozott. A fegyver magabiztosságot adott és nyugalmat, mely a vörös hajú hölgynek jól esett, bátorítóan és biztatóan, mintha csak vállára vehetné valaha is az egész világ terhét. Vagy legalábbis azt, amivel szembe kellett volna már néznie...
Évek teltek el azóta, mikor utoljára találkozott Vele. Most... az idő újra eljött. Rémülten konstatálta, hogy akarta látni és persze nem is. Hogy is akarhatta volna, mikor már azt hitte, hogy el is felejtette? 
Nem emlékezett.
Nem emlékezhetett.
Az idő elmosta még az is, amit érzett.
Oly sok mindent történt azóta. Oly sok magyarázatra szoruló dolog, azt se tudná, hogy kezdjen neki, ott, hogy a Vörös szoba után mi lett vele? Vagy kezdje el most és az időben sétáljon vissza...? Egyáltalán ilyen beszélgetés fog lezajlani közöttük? Lehet, hogy szimplán csak megöli? Elcsavarja a fejét, míg a csigolyák már nem bírják tovább, akkor aztán egy reccsenés és mindennek vége. Sosem fogja látni többet a kék eget, a zöld füvet, barátainak arcát, a kellemes lakását vagy a kedvenc edzőtermét.
Milyen nevetséges!
Még nem is találkoztak, de máris olyan képzelgések futkostak a fejében, amik lehetetlenek: Ő sose fogja tudni, Ő sosem fog már emlékezni. Ez már elveszett, el egy olyan mélységesen mély szakadékban, aminek nem volt alja, ahol megtalálható lenne a sok-sok emlék. Ez már csak egy kis idilli merengés volt, amely egyiküket sem jellemezte, akkor Natashának miért jutott eszébe?
Befordult a sarkon és a kis szálloda felé igyekezett, járása lelassult, ahogy közeledett az épülethez. Egyáltalán mit keresett itt?
Miért kérdezte meg Rogerst, hogy hol is van a férfi?
Hiszen jól tudta ő is. Bizonyosságot akart, valamit, hogy az elmúlt sok-sok évnek volt értelme, hogy az idő nem is olyan kegyetlen. Mégis eljött ide, pedig sosem kellett volna, nem akarta már újra látni... elég lett volna csak nézni, és soha észre sem venni, mégis mikor újra látta, akkor hasított belé, hogy valahol egy piciny sarokban, talán a szívében, talán a fejében, de kitöltött egy aprócska szegletet, még ha nem is vett róla tudomást. Nem is akart tudni róla, úgy tett, mintha nem vette volna észre. De annyi minden változott... nem csak a körülmények, hanem ők is. Már nem azok voltak, akik elhagyták a Vörös szobát, akik a mennyekig repültek, hogy aztán a porba hulljanak törött szárnyakkal és sebeiket nyalogassák.
Biccentett, mikor belépett, és gyorsan elsietett a recepció mellett, ahol egy idős hölgy ült és felnézett rá véletlenül, csak egy pillanatra, hogy utána el is feledhesse.
Tudta már a szoba számot, nem kellett kérdezősködnie. A lépcsőn való felfelé menetel szinte örökké tartott, egyre több idő volt megtenni pár fokot, egyre lassabb volt, egyre nyomasztóbb volt az egész. Óráknak tűnt, mire felért a megfelelő szintre. A vastag szőnyeg elnyomta cipőjének kopogását, halk volt, pedig nem akart osonni. Tudatni akarta Vele, hogy jön és nem lesz kíméletes.
Egyre erősebben szorította magához a fegyvert, melyet kicsúsztatott a zsebéből. Ujjai kifehéredtek, száját vékony vonallá préselte határozottan és az ajtó elé ért, ami elválasztotta tőle Őt. Már csak ez állt közéjük, ez az egyetlen vékony fal. Lenyomta a kilincset, és az ajtó azonnal kinyílt.
Már vártak rá, ebben biztos volt.
Bekukkantott, a félhomályban csak a pislákoló TV fluoreszkált, a fehér zaj és sötétség elnyomta a többi tárgyat. Feltartva a fegyvert belökte az ajtót és megtett egy lépést óvatosan. Ebben a pillanatban rántották be, kapcsolták rá a villanyt, mely másodpercnyi vakságot okozott, olyan élesen hasított a szemébe. Az ellenfélnek ennyi is elég volt és jól irányzott mozdulattal ütötte ki a fegyvert a kezéből, de annyira már magához tért, hogy a felé igyekvő következő ütést blokkolja. Fájdalom hasított a karjába, az égető érzés pillanatok alatt szétáramlott a kezében, felszisszenve hátrált meg, hogy felmérje a helyzetét, környezetét még pontosabban és a mogorva arcot, mely nem árulkodott semmiről.

* * *
A négy fal zárta körbe, mely rányomta az ember vállára a terhet, hogy belefulladjon a szoba levegőjébe. Szembe vele egy magas, sötét, fiatal alak állt, széles válla, keskeny csípője, torz bal karja volt. A fény mögötte jött be a rácsozott ablakon, így csak testének a körvonala látszott, magának a férfinak egy vonása sem. Vajon milyen az arca? 
Álltak és vártak. 
Talán egy jelre, egy tapsra, bármire, mely megindította volna a lavinát és elkezdődhetett volna a köztük lévő tánc, elnyomva az érzést, a bűnt, hogy a férfi szemet vetett , és csapdába esett... Bebörtönözték, ahonnan megszökhetett volna, pedig a rácsok egyre vastagabbak és szívósabbak lettek. Azt hitte a férfi tán, hogy másokat megvédhet tőle? Saját magát elfelejtette. És mikor a tiszta égbolton még a csillagok is elfordultak tőle, nem várt rá más az úton, csakis Natasha.
Saját lélegzetvételük törte meg a némaságot, egymás idegein játszva növekedett a feszültség, már a várakozás is kiizzasztotta őket... Aztán vége volt a pillanatnak.
Végre, mintha valaki hangosan összeérintette volna az ujjperceit, a férfi előre indult, mire a nő is merevségéből felocsúdott, keze ökölbe szorult, máris kész volt a táncra. Egy olyan táncra, melynek lépéseit nem lehet kiszámítani, melyben az érintések nem az érzékiségen, vagy a szenvedélyen alapultak, hanem erőn, legyőzési vágyon, melynek zenéje a saját szívük dobogása volt, és díszruhája maga a vér akár. Sebesség és az erő összeadódott több ütésben, ez határozott meg minden mozdulatot. Már ismerték egymás taktikáját, és mégis újra nekiálltak megismerni őket. Az erős fémujjak körbeölelték Natasha derekát és nagyot taszítottak rajta, mire egy oldalrúgást intézett a csípője alá és a férfi megtántorodott.
A csetepaté ilyen huzavona alapján folytatódott, hol egyik, hol másik szerzett egy találatot. Nem volt ez más, mint macska-egér játék, csak a szerepek váltakoztak, hogy egál legyen a meccs, már látszott, hogy nem lesz ennek eredménye, hacsaknem egyikük fel nem adná.
A nőt arcon csapta, mire az földre esett lihegve, kirúgta a férfi lábát, hogy ő pedig térdelve essen össze.
– Csak nem elfáradtál? – vigyorgott a nő és vörös haját hátraigazította.
– Natalia... Ne beszélj lehetetlenségekről, inkább te tűnsz kimerültnek. – Nem is leplezte a férfi a mosolyát és egy lendülettel áll talpra, a köztük lévő távolságot azonnal áthidalta, fém keze lendült, amitől Nat csak kigurult és pillanatok alatt ocsúdott fel.
– Akkor gyere, James, mutasd, mit tudsz! – lazította el a vállát és ujjával intett, mire a férfi el is indult felé. Jobb horgos, bal kézblokkolás, elfordulás, térd emelés és az összes ütésfajta, azoknak kombinációi sorra kerültek, hol egyik, hol másik szerezve magának egy-egy pontot...
Valóban tánc volt ez. 
Az ők táncuk. 

* * *
Ugyanaz a kék, metsző tekintet volt, mint pár éve. Pont ugyanaz, amit nem lehet elfelejteni, örökké égni fog az emlékezetében. Bár ne nézne így rá, ennyire kíméletlenül és ismeretlenül!
A fém kéz lendült az arca felé újra, megint csak blokkolt, megint csak meghátrált lelkileg, megint csak futni akart... el... el messzire, el a tekintet elől, el örökké. A kéz a csuklójára fonódott és megrántotta, elvesztette az egyensúlyát, és ezt a férfi kihasználva, akkorát rúgott rajta derékon, hogy messzire esett el tőle, nyekkenve találkozott a földdel.
Gyengének érezte magát Vele szemben. Mintha amit eddig tanult volna – mint a száraz homok –, kicsúszna a kezéből, elfelejtette, leblokkolt. Mit számított ezer berögzült mozdulat, ha Ellene képtelen volt alkalmazni?
Még maga a férfi is meglepődött, hogy ilyen egyszerű volt a hírhedt Fekete Özvegyet legyőznie. 
Natasha csak fáradtan pillantott rá, szinte nem is védekezett, várta a végső csapást... Várta, hogy vége legyen. Oly sok év után. Valami ilyesmire számított, nem igaz? Támadásra, harcra, hogy a férfi mentse magát és itt hagyja magányosan és epekedőn.

* * *
Lágy érintés volt a nyakhajlatán, borzongva nyitotta fel a szemét. Halvány fénysugár ömlött be a rosszul sötétített szobába, kirajzolva az ágyban a két alakot, akik egymásba gubancolódva álltak ellent az egész világnak. 
– Доброе утро!(Jó reggelt!) – mosolygott a nő, ahogy ujjai egy testbe ütköztek és másztak fel rá, megsimogatta a meztelen bőrét, és újra megremegett a kedves csókra, amit kapott. Érezte a lélegzetvételét a nyakán, mely csontig hatolva öntötte el valami melegséggel élete telén... Hiszen itt volt vele Ő, mi is történhetne?
Lassan fordult át, fokozatosan látva meg Jamest, aki csak vigyorog.
– Reggelt! – sóhajtotta Bucky. – Простите (Bocsánat), ha felébresztettelek – futott át az arcán egy pillanatnyi zavar, de tova is suhant, akár a tavaszi szellő. 
– Нет(Nem) – suttogta Natasha. – Egyáltalán nem – simult a férfihoz és fém kezének illeszkedésére nézett egy pillanatra.
– Addig jó... – karolta át Bucky, kezével cirógatni kezdte a nő hátát, érintése puha volt és jéghideg, mint a frissen esett hó, ahogy ujjai végigbarangoltak a bársonyos bőrön, annak minden görbületén. Natasha szépsége elvarázsolta, legszívesebben minden reggel így kelt volna... Mióta a Vörös Szobában nekiállt a kiképzésének, rá kellett jönnie, hogy a lányban jóval több volt, mint amit mutatott. Erős volt és kitartó, akaratos, akit nem megtört a képzés, hanem csiszolt, akár egy fényes gyémántot, de mégis, lénye belsejében ott bujkált egy kislány, aki arra várt, hogy valaki megbocsátsa minden tettét és bűnét, elfogadja úgy, ahogy van – szeresse. És ő szeretni akarta. 
Minden reggel így akart volna kelni, végre olyan megnyugvást talált, amelyet egész életében meg akart volna tartani. Mellette nem érezte egy gyilkos bábnak magát, aki alig emlékezett bármire is. Vele sokkal könnyebben dolgozta fel a szörnyű rémálmokat és emlékeket, melyek újraolvasztása óta kergették. Végre elérte a békesség, melyet eddig sosem kapott meg és nem is remélte, hogy megkaphat, de ez a vörös ördög olyan könnyen nyújtotta neki... 
– Gyönyörű vagy – suttogta a nő fülébe és megcsókolta, szájával gyengén tapadt az ajkára, csak érezni akarta pár pillanatig, utána úgyis úgy kelnek majd fel, mintha semmi közük nem lenne egymáshoz, és mentek volna dolgukra, mintha nem is ismernék a másikat... Színjáték volt ez, melyet megkívánt az orosz hatalom. Színjáték, melynek csak mellékszereplői voltak, és nem több. Hisz Színház az egész világ, színész benne minden nő és férfi, nem igaz? *
– James – sóhajtotta Natasha. – Bármilyen módon szépnek látsz?
– Igen – duruzsolta tovább – Bármit teszel is, nem tudlak másképp látni, akár a világ ellen is lehetsz, ott leszek melletted, harcolok veled. 

* * *
A felé érkező kezet az utolsó pillanatban lökte el és szorította meg.
– James Buchanan Barnes – suttogta a nevet maga elé, éles tekintettel nézett a férfi szemébe, hogy ne forduljon el. Ne most, hisz látnia kell az elmúlt, együtt töltött éveket, mert megtörténtek, csak kissé porosak, de ott vannak!
Egymásnak feszültek, a férfi erősebb volt, így pillanatokon belül szabadulni tudott. – James Buchanan Barnes Где(hol van)? – mondta már hangosabban. Ennyire tönkretette volna a HYDRA és a KGB? Báb lett valóban? Akit úgy használtak fel, ahogy fütyültek minden felelősségtudat, tisztesség, alázat és becsület kérdése nélkül? Gép volt inkább, mint ember?
Az ellenfél szeme hirtelen zavarodottá vált, az időt kihasználva hatalmasat taszított rajta, hogy visszaszerezze erőfölényét. – Azt kérdeztem, hol van? – nyomta le térdével a mellkasát és ujjait nyaka köré szorította. – Te nem ő vagy, csak egy báb, aki elvileg a Tél Katonája! – ordította neki. – Egy kibaszott báb! – szorította egyre jobban, a férfi csuklójára fogott és tolta el magától.
– James Buchanan Barnest akarom, aki a Vörös Szobában tanított! Te még csak árnyéka sem vagy! – Elkezdett szavakkal körbeírni egy ismeretlen személyt, de a szavak mögött a köztük lévő távolság még mélyebbé nőtte ki magát.
A fém kéz elsöpörte könnyedén és egyszerűen, a földre esett. – James – suttogta maga elé. – Hol vagy? Hova tűntél? – görnyedve nézett maga elé. Az erős kezek megragadták hajánál fogva és rántották föl. Felszisszent, a fájdalom végig égette a fejbőrét, hajhagymái sikoltoztak, de szájára harapott és erőteljesen rúgta hasba szabadulás végett. Amint lazult a szorítás, nem tétlenkedett tovább, megragadta a közelében lévő szék lábát, mikor földre esett és felé rántotta, csapódó hanggal tört össze a bútordarab a férfin.
A fa szilánkjai pattogva csúsztak tova a padlón.

* * *
Tavasz volt, a virágok mindent beborítottak, még a levegőben is az apró szirmok lebegtek könnyelműen, szinte nevetve.
Régóta nem látta Jamest, egyszer csak eltűnt a kiképzésről, azóta semmit sem hallott felőle, pedig lenne miről beszélniük, Natashának napjai keményebbek lettek – szemmel tartották, és kíméletlenebbül edzették. Mi történhetett vele? Nem akart aggódni, mégis az érzés belevájta magát a szívébe. 
Azonban most újra az ismerős lépésekre figyelt fel, ahogy a sivár udvaron ült egy fa alatt.
– James, hol voltál ennyi ideig? – fordult felé üdvözlő, nagy mosollyal az arcán. De amikor meglátta, le is fagyott róla a vidámság összes árnyalata. Nem Jamest láttam, hanem egy idegen férfit, arca merev, kifejezéstelen és beesett volt, szeme vörös, de nem a szomorúságtól, szimplán elpattantak benne az erek. Járása bizonytalan volt, és egész teste valami kongó, sejtelmes kisugárzást mutatott. Fém karja ökölbe szorult, és ránézett a lányra. A tekintet végtelen ürességet tükrözött vissza, eltűnt belőle az életerős csillogás, tettrekészség, vagy akár az a pici csodálat, ahogy Natashára mindig tudott nézni, és ha a nő nem látná, hogy mozog, biztos azt hinné, hogy egy halott áll előtte. 
A férfi rekedtes hangon köszörülte meg a torkát – Natalia Romanova – pillantott az égre, olyan nehezen rakta össze a szavakat, mintha nem is tudna beszélni sem. Senki sem tudta, mi játszódott le benne, vagy mit érzett, de a némaság mindkettejük vállát nyomta kellemetlenül, akár egy fejük fölé tornyosuló kard, ami arra várt, hogy végre lecsaphasson. Mondania kellett volna valamit a férfinak, de a nyelvére nem jöttek a szavak, meg se szólalt, csak nézte Natashát, de már nem azt a csodát látta, mint régen. Már nem látott semmit sem. Meg is vakulhatott volna, akkor sem lett volna számára különb a világ. 
Natasha értetlenül állt: vajon mi történt, hogy ilyen lett? Mit tettek vele, és miért?
Bucky megfordult és lassú léptekkel tovatűnt. Kisétált a nő életéből – az ember azt hinné – örökre...

* * *
Elhátráltak egymástól, mindkettejük keze ökölbe szorult és bármelyik pillanatban képesek lettek volna egymás torkának ugrani. Farkasszemet néztek, a levegő nyomasztó, szinte fullasztó volt. Fél pillanat sem kellett nekik, Natasha szomorúságában, szinte képes lett volna pusztítani, míg a férfi csak értetlenül védte magát.
Natalia – bukott ki Jamesből a név. A lány megdermedt, elsápadt a neve hallatára, ahogy ott lebegett kettejük között a dögvészként telepedő levegőben. Oly régóta nem hallotta már a férfi szájából.
– Да(Igen), James! – bólintott és akaratlanul is tett felé egy lépés. Csak meg akarta érinteni, az együtt töltött időket visszahozni egy másodpercre, nem többre, csak egyetlen egy másodpercre.
Hátrált a férfi, meggörnyedt a válla. Ólomsúlyú volt a hirtelen villanó emlék. Csak egy pillanat volt, csak egy érzés. De ott homályosult el a fejében. Mi volt az? Mi lehetett az? Honnan ismerik egymást? A nő... ez a nő... ő már látta... tudta, ismerte, ugyan fogalma sem volt arról, hogy honnan, miért, miként, de ez a vörös hajú nő állt már előtte.
Nehezen rakta össze eddig is az életét, egy újabb képpel még nehezebben, puzzle-darab volt, aminek még nem volt meg a megfelelő helye, hiszen a kirakósának hiányzott rengeteg darabja. – Ki vagy? – hörögte halkan és biztos pontot keresett, hogy megtámaszkodjon. Újabb kép, újabb villanás. Újabb és újabb. Feje már lüktetett, majd széthasadt, ha ez folytatódik... Újabb és újabb. Fényes és sötét, kacagó és simogató, kegyetlen és fájdalmas. Halántékához kapott és száját merev vonallá préselte. Ne! Mi ez? Miért most? Ki ez a nő?
– Nem emlékszel? – közeledett továbbra is felé Nastaha. Remény csillant fel benne, már azt hitte, hogy minden elveszett, de most... Mohó vágy kerítette hatalmába, hogy beszéljen, meséljen neki, hogy minél előbb emlékeztesse. A mocskos HYDRA kimoshatta a fejét, de talán vannak dolgok, amik sose vesznek el. – James – hidalta át közöttük a távolságot és megfogta a kezét.
Kirántotta a férfi az ujjait. – Ki vagy te? Miért...? Miért nem tudom? – fogta a fejét és a sarokba hátrált. Az emlékek kezdtek összefolyni, a villanások normális képpé majd mozgó, eleven filmmé alakultak. Ne! Nem akarja látni. Nem akarja tudni! 
– James – sóhajtott egyet és lecövekelt a szoba közepén.
– Nem... – nyögött föl. – Ki vagy te? Ismerlek, de nem tudom, mi közünk lenne egymáshoz... Ki vagy? – suttogta kétségbe esve, miközben nagyon is összeállt a kép, hogy ki a lány. Hogyan is lett az edzője a Vörös Szobában, mennyire szerette és átkozta a napot, mikor elválasztották tőle. Felbukkant régen álmaiban, de nem is vett róla tudomást, azt hitte, hogy olyan káprázat, ami sosem fog létezni. És most itt állt előtte, ugyan azóta idősebb lett, erősebb, alakja formásabb, haja hosszabb, tekintete mélyebb... 
– De az előbb… – próbálkozott Natasha. Az előbb a nevét mondta, nem igaz?
– Nem tudom! Tűnj el! Nem tudom – hazudta. 
A nő válla megereszkedett. Nem emlékszik... Keze ökölbe szorult. Nem emlékszik?! Nem emlékszik?! Erőt kellett vennie magán, hogy ne hagyja, hogy az érzelmei szentimentálissá tegyék még jobban. Még mindig nem emlékszik? 
Minek is jött el? 
Mit várt? 
Miért, vagy miben reménykedett? 
Belenézett a zavarodott, kék szemekbe, nézte a férfit, ahogy a fejét fogja, és már megbánta, hogy eljött. Nem azért, mert Bucky nem emlékezett, nem akarta ilyen helyzetbe hozni, ebbe az állapotba, ahogy megkérdőjelez maga körül mindent. 
– Nem tudom… Nem emlékszem… Ki vagy… 
Lassú léptekkel kerülte meg és sétált ki minden szó nélkül a szobából.
A múlt, múlt maradt és ez megváltoztathatatlan volt. Van, amin semmi sem segíthet. Már pedig ő rég nem volt részese Bucky életének. 
Minek jött ide? Miben reménykedett? – tette fel újra és újra magában a kérdést. 
Bucky a nő után nézett, míg el nem tűnt a szeme elől, csak utána szakadt fel a mellkasából egy mély sóhaj. Hajába túrt fémkezével, masszírozta a halántékát és az ablakhoz sétált, onnan nézte a távolodó alakot. – Natalia Alianovna Romanova – suttogta maga elé a nevet és a hideg üvegnek döntötte a fejét. – Bár elfelejthetnélek – mondta ki, de túlkésőn... Kettejük között olyan mély szakadék tátongott, amit sosem lehet áthidalni... Nem is feltétlenül akarta, az élete már nem olyan volt, mint régen. Nem tudná biztonságba helyezni Natashát, hisz ... Ő a Tél katonája!
* * * 
Kulisszatitkok:
Eredeti cím: Sea of the memories
Első megjelenés: 2015. 11. 25. (jézusom, de rég)
Eredeti terjedelem: 2242 szó
Eredeti narráció: E/1, jelen idő
Link: itt található meg az első példány
Alternatív befejezés: Bucky nem azt mondja a végén, hogy bár elfelejthetné a nőt, hanem, hogy szereti... De kicsit nyálas lett volna, szerintem, mit gondoltok róla?
Egyéb:
  • Alapvetően ennek a forrása is egy szerepjáték volt. Még anno erről az oldalról. Akkor még nem olvastam a képregényeket, de kezdtem, csak hát ekkora mennyiséget nem lehet átolvasni pikk-pakk :D 
  • A narráció változásnak egyszerű oka van, E/3 kezd nagyon kézre állni, és amikor 2015-ben írtam ezt a ficet, nem használtam ki jól az E/1-t, nagyon sok külső leírással dobtam teli a szöveget, amiből ugyan lefaragtam, de nem eleget... 
  • Igazából fogalmam sincs, hogy miért Sea of the memories volt a címe a műnek, valószínűleg azért, mert jobb nem jutott eszembe, ezt szerintem most sem orvosoltam kellően, de jobb, mint az előző. 
* Shakespeare, William: Színház az egész világ c. műből idézve
** orosz kifejezésekhez forrás itt

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Köszönöm szépen, ha megjegyzést írsz, ne félj nyomot hagyni magad után, mert az is egy vélemény, ami nekem számít, igyekszem minél előbb válaszolni! 💖

A blogot írja és szerkeszti: Abeth. Copyrights © 2018 – . Üzemeltető: Blogger.