Emlékezz, mit tettél

Hellobello! 

Cím: Emlékezz, mit tettél

Kategória: novella – one-shot, fanfiction, au

Fandom: Harry  Potter – Tominny – Ginny Weasley & Tom Denem

Besorolás: dark, ginny pov, cliffhanger, thriller, angst

Helyszín: Anglia

Idő: A roxforti csata után nem sokkal. 

Leírás: Ginny menekül álmában. Olyan helyen jár, ahol már régóta nem, és olyan alak üldözi, akit nem ismer... vagy mégis? Mi ez az egész? És tényleg álmodik? Na de hol van Tom?

Figyelmeztetések: erőszak ábrázolása, képzelgések.

Korhatár: 16+

Forrás: J.K. Rowling!

Terjedelem: 1820 szó

Megjegyzés: Halloween van, tehát egy kis spooky novella itt is van. Az a vicces, hogy ez ma reggel majdnem kész volt, amolyan linás You can run stílusba, Harry benne sem volt a sztoriba, végén elsül egy avada kedavra Tom és Ginny között nem tudni ki szájából... de aztán a buszon megcsapott az ihlet, úgyhogy teljesen átírtam a végét, és sok más részt is :D és ez kerekedett ki belőle. A címmel nem vagyok megelégedve... de valahogy most az istennek sem találtam valami jót, úgyhogy maradt ez! 

Jó olvasást!💖 További szép napot! Jó Halloweent annak, aki tartja! 

* * *

A kövek hideg lehelete a bőrére simult. Halálszag vette körbe: poshadt víz, savas rothadás és valami mélyről jövő földes aroma. Csak a saját bizonytalan lépteit és a sűrű lélegzetvételeit  hallotta.

Megbotlott valamiben, a földre zuhanva nekiesett az éles törmeléknek, kövek szóródtak szét. Felhorzsolta a kezét, térdét, és a pálcája kicsúszott a kezéből, amit most nem látott a sötétben. Torka száraz lett, nyelt egyet, és az elméje teljes sebességgel kezdett dolgozni, keresni a módját, hogy élve kijusson innen. De hol van az az innen? Úgy érezte, egy álomban van, mert nem tudta, mégis hogy jutott ide, de annyira valóságos volt bőre alatt a zúzott kő érdessége, az érzékeny, vérző horzsolások, a beázott cipőjében a víz és a fénytelen hideg, hogy nem tudta eldönteni. Tapogatózni kezdett a sötétben a pálcája után, mikor mint valami szívverés, hallott meg egy másik léptet. Távoli volt, tompa, mintha csak egy üveglapon keresztül hallaná. Egyre közeledett. Körbefordult guggolva, alakot keresve, a tér körvonalait, de csak szénfeketeség vette körbe, mintha semmi sem létezne körülötte, csak a légüres tér.

Ujjai rábukkantak a pálcájára, elmormogott egy lumost. A gyér fény megnyugtatta, falakat rajzolt köré, egy csatorna belsejét. Ismerős volt a számára, de nem tudta honnan. Elindult abba az irányba, ahonnan talán jött. De honnan is?

Nem jutott messzire, mikor észrevette, hogy elhaltak a léptek, amitől megdermedt, nem mozdult meg. A félelem megragadta a gerincét, éles ujjakkal belemarva a csigolyáiba. Valami van mögötte, igaz? Beérte? Nem akart megfordulni, mert akkor talán nem kell szembenéznie vele.

Ginny még szorosabban markolta a pálcáját, persze, ettől a mágikus eszköz több fényt nem bocsátott ki.

– Ginny – lehelte valaki a füle mellől. Torkán akadt a levegő. A hang érdes és rekedt volt, volt benne valami borzongatóan mély, jóleső tónus, amely a zsigereihez szólt.

– Ginny – ismételte meg újra. A nő nem érezte a meleg lélegzetvételeket, csak a hangot hallotta. – Drága, egyetlen Ginnym. 

Nyelt egyet, még egyet. – Tom? – kérdezte tétován. – Te vagy az? – fordult meg. 

Felsikoltott.

A magas alak krétás bőre vékonyan tapadt arcának csontjaira, mintha valami régi pergamen lenne. A szederlila ajkak pengevékony mosolyra kúsztak, de a legrémesebb a halottfehér tekintet volt, mely szinte eggyéolvadt a hullafehér bőrrel. A férfi fekete öltözéke susogott, minden egyes mozdulatra. 

Ginny megtántorodott, hátralépett még egyet, még egyet, az elméje zsibbadt, nem emlékezett egyetlen varázslatra sem. Futni kezdett és csak futni. Kirohant a csatornából, nagy térbe jutott, ahol a lumos fénye szobrok vonalait rajzolta körbe: pikkelyek, tekergőző testek, villás nyelvek. Már tudta, honnan volt ismerős számára a hely. Évekkel ezelőtt volt itt. Ott feküdt a padlón eszméletlenül. És haldoklott.  

– Tudom, hogy te is akarod – jött a hang mögötte, hideg szélfuvásként csapta tarkón. – Különben miért ezt a helyszínt választottad? Ahol minden elkezdődött. 

Körbenézett, hogy merre is juthatna ki, elindult közben, el előre, amerre a lába vitte. Csak futott. Hogy jutott ki innen Tommal? Az ajtó! De az merre volt? 

A susogás követte, akár egy kísértet. Megborzongott, megremegett, futott tovább. Vékony, holdsarló alakú csontok rajzolódtak ki előtte, foszló hússal borított bordák kapcsolódtak egy kacskaringós gerinchez. A baziliszkusz maradványai előtte feküdtek. 

– Innen nem tudsz elfutni. 

Megcsúszott egy vizes folton, hanyat vágódott, tüdejéből a levegő fájdalmasan kiszorult. 

A férfi kapott az alkalmon és rávetette magát. Ginny összeszorította a szemét, várt, hogy a súly nekiütközzön, hogy a hideg a bőrébe vájjon és feldarabolja. 

Könnyű fuvallat kapott bele a hajába, az illatok megváltoztak: pézsma, réz és agárfa. Sűrű, tömény és ismerős volt. 

– Mi a baj, Ginny? – kérdezte egy füstös hang. 

Megkönnyebbült. – Tom? – Kinyitotta a szemét. Ovális arc, markáns áll, egyenes orr és szemöldök, kócos, fekete haj. Körbenézett, már nem a Titkok Kamrájában volt, hanem otthon, az éjszakában a sötét falak melegen vették körbe. Most döbbent rá, hogy mennyivel könnyebb lélegeznie, hogy a hideg nem csapódik le a bőrére. – Azt hiszem, csak egy álom... – nézett újra körbe. Igen, annak kellett lennie. – Egy rossz álom. 

A férfi tekintete vizslatta, felmérte, mint egy múzeumi tárgyat a vitrin mögött. 

– Valami szörnyű alak... – kezdett bele, de Tom keze kinyúlt érte, fejét simogatta; érintése puha volt és lágy. Közelebb húzta magához. A nő a mellkasára hajtotta a fejét, mélyen beszívta az illatát. 

Tom mindig ott volt vele, azóta, hogy a naplóban megismerte, azóta mióta alakot öltött a Kamrában. Ő volt a legjobb dolog az életében, amit valaha is akart, a poklot is meg tudná járni, ha ez azt jelentené, hogy vele legyen – micsoda gyerekes gondolat – mindent megtenne érte. A férfi a bőre alá vájta magát – beleharapott a szájába, arcába, végigkarmolta az oldalát, vér folyt és izmok szakadtak, míg már nem volt más, mint hús-vér-csontok kohéziója. Majd pedig újraalkotta, a folyékony, képlékeny massza megdermedt, fényes lett, aranyozott és acélkemény. Tom Riddle nem volt isten, mégis Ginny az ő képmása lett. 

Valami furcsa volt, összeráncolta a szemöldökét. Nem hallott semmit. Nem hallotta Tom lélegzetvételeit vagy szívverését. Elhajolt a férfitól. 

Hosszú bőrcsíkokat és csontokat látott a beesett, barázdált arcon, a hidegtől jeges, merev ujjak nyúltak érte, próbálták visszahúzni. Ez már nem Tom volt, hanem ugyanaz a halott szörnyeteg, akivel álmodott: orrtalan arc, fehér szemek, sötét, füstszerű köpeny. 

– Ginny, mi a baj? – A hang rekedten, portól elnehezülve süllyedt alá a levegőben. 

Felsikoltott.  

– Legyél jó kislány és ne hangoskodj. 

Kiugrott az ágyból, feltépte az ajtót és dübörgő léptekkel futott le az ismerős ház lépcsőjén. Olyan gyorsan vette a fokokat, hogy az utolsónál elvétette a lépcsőt. Az oldalára esett, a hátára forult, hogy a könyökére emelkedjen, körbekémlelt: Tom vagy az a halott szörnyeteg jön-e utána. Figyelte az árnyékok mozgását, kapkodta a fejét a megjelenő zaj irányába: a nyikorgás éles, magas hangú nevetéssé vált.

– Hova menekülsz?

Fuss. 

Fuss – mormolta maga elé, hogy mozgásra ösztökélje a végtagjait. Hol hagyta a pálcáját? Nem emlékezett. És hol van Tom? Még mindig álmodik? 

Kezek ragadták meg a vállát, mielőtt a kijárat felé vetődhetett volna. Csontos ujjak martak a hálóing fedte bőrébe. Pánikba esett, hadonászott, csontok ropogtak, izmok szakadtak, érezte a hideg vért fröccsenni a kezére, ahogy a mozgó holttest, mint valami papírbábu tört össze kalimpálásától. 

– Tőlem nem tudsz elmenekülni – Mint a morzsolódó csontok hangja. 

Félrelökte a csontvékony testet és a bejárati ajtóhoz rohant. A szél erővel csapott az arcára, mintha csak a bőrét akarná letépni. Futásnak eredt, léptei a köveken csapódtak, menekült a hang elől. A nevetés elől. Mögötte, előtte, minden oldalon. 

A haja teljesen összegubancolódott, könnyezett, mindene fájt, de futott tovább a hideg sötétségben. 

– Buta kislány – követte a hang. – Gyorsan futsz, csak nincs hova. Nézz körbe! 

A nő úgy tett, mintha lett volna mit látni. Most vette észre, hogy az égen nem sziporkáztak csillagok, és még mindig kövek között bukdácsolt. Hol van? Nem, nem az nem lehet. Volt egy sejtése, és nem akarta hogy igaz legyen. 

– Tom, hol vagy? – remegett meg. Idegesen taperolta az oldalát, de a hálóingnek nem volt zsebe, amiben a pálcáját megtalálta volna. 

Valami nekicsapódott, meglökte, neki a nyálkás falnak, bőrén zúzódások virágoztak.  

– Erős vagy, de én még erősebb. 

Ginny gondolatai ezerrel száguldottak, miközben a  természetellenesen hosszú ujjai az állát ragadták meg, a csontja fölött mélyedtek bele a bőrébe. Fájdalmasan felnyögött, a jeges ujjak szinte perzselték a húsát, égett szag terjengett. Vércseppek fordultak ki a sebből. A saját meleg vére keveredett a szörnyeteg hidegével a földön.

– Engedj!

– Tőlem sosem szabadulsz meg, én alkottalak, vagy nem emlékszel? 

Megrándult. Látópereme széle villódzani kezdett, az emlék homályos, torz, és széteső volt, mintha csak egy marok üvegszilánkot fogott volna a kezébe, és azon túl, hogy megvágja magát vele, összeragasztani nem tudja őket. Ahogy a csontos ujjak egyre mélyebbre süllyedtek az arcában, kezdett emlékezni. Hideg, izzadságtól és poshadt víztől nehéz levegő, félhomály, nedvesség és egy zöld szempár. Igen. Hogy is hívták? Alig emlékezett Harryre, már rég elfelejtette őt. Ott térdelt Tom előtt és kérdőn nézett rá: Ginny, miért? Majd elemi zöld fény. 

Gyötrelmes, éles sikoly hagyta el a száját, üvöltött vele együtt a szörnyeteg, aki lépésről lépésre bomlott cafatokra, míg már nem marad semmi, csak a jótékony sötétség. 

* * *

– Ginny? Ginny? – A hang távoli volt. Egyáltalán nem ismerős. Tudata szélén érzékelte. Éles, szinte szúró érzés volt, mintha csak koponyáját birizgálták volna. 

Kinyitotta a szemét. A fény fájdalmasan hatolt pupillájába, homályosan látott, szemhéjja nehéz volt, amitől újra lecsukta. Így kényelmesebb volt. 

– Magához tért, szólj Mollyéknak! 

Bár elsőnek olyannak tűnt, mintha lebegne a semmiben, de utána nagyon erős zsibbadás tört rá, gerince mentén kúszott végig, mindene fájt. Vajon azért, mert annyit futott? Hogyan találták meg? Nem tudta, mennyit feküdhetett a jótékony csöndben, míg valakik meg nem érkeztek. 

Újra kinyitotta a szemét, fehér köpenyes alakot látott, aki pálcáját húzta végig a teste fölött. 

– Üdvözlöm, Ginerva. – Hangja lágy volt, melegséggel teli. – Örülök, hogy magához tért, hogy érzi magát? 

Csak bólintott egyet, torka ki volt száradva, mintha évek óta nem ivott volna. 

– Mindjárt jobban fogja érezni magát, hadd segítsek. – Az ismeretlen nőnek köszönhetően ivott pár kortyot, bár attól még hangja továbbra is nagyon rekedt volt. 

– Ne ijedjen meg... nehézkes lesz először a mozgás, de hozok majd bájitalt, kell egy kis idő... 

Nem tudta folytatni, mert  a szobába többen is berohantak. Felismerte a szüleit, bár sokat változtak: idősebbek lettek, karikák sötétlettek a szemük alatt, nyúzottnak tűntek. 

– Anya? – kérdezte tétován. 

– Oh, drága, egyetlen Ginnym. – Molly sírva rohant hozzá, ölelte magához. Ginny megrökönyödve nyögött fel, mindene fájt. – Jajj, sajnálom, csak annyira... drágám... Olyan jó így téged látni, édesem.  

Ginny nem értette, hogy mi folyik körülötte. Testvérei is egytől egyig megviseltnek, fáradtnak tűntek, Fred nem is volt a soraik között, csak George, akinek... hiányzott egy füle? Fájni kezdett a feje, ahogy próbálta megerőltetni magát és gondolkodni.

Aztán az ajtón bejött még valaki. Magas volt, szikár, bozontos haja kócosan meredt minden irányba. Oh, az a zöld szem... 

Ginny tekintete kigúvadt. 

– Minden rendben, Ginny? – kérdezte Harry. 

– Mi?... Én... nem... az nem lehet. Hol van Tom? 

– Tom? – kérdezte az anyja értetlenül. – Ki az a Tom? Miről beszélsz, drágám? 

– Hol van Tom? – kérdezte újra, ahogy körbefordult. Kereste a sötét alakot, a markáns arcot, a vastag szájat, ami olyan éhesen tudta csókolni, az erős kezekre vágyott, hogy megöleljék, birtokolják és megvédjék ettől a káosztól, megerősítse mégjobban. – Hol van Tom?! – kérdezte hisztérikusabban. 

– Milyen Tom, Ginny? – kérdezte Ron. 

– Mégis miről beszélsz? Hát Tom! Tom Denem! – háborodott fel. 

– Voldemort? – Harry szájáról könnyedén gördült a név. Meg volt lepve. – Voldemortról beszélsz? Ginny, ő meghalt napokkal ezelőtt. 

– Mi van? – kérdezte értetlenül, nem tudta feldolgozni az információt. – Nem, Tom nem... 

– Voldemort meghalt napokkal ezelőtt a roxforti csatában. 

Hangja éles volt és magas. – Miről beszélsz, dehogy... milyen csata... egyáltalán te... 

– Ginny – jött hozzá közelebb Molly, kezét a lánya vékony alkarjára tette. – Ginny, 6 évig kómában feküdtél. Voldemort a Titkok Kamrája óta mentális fogságban tartott téged sötét varázslattal. 

Ginny megrázta a fejét. Nem hitte el egy szavukat sem. Tom élt, Tom vele volt, aztán az a szörnyeteg... – Álmodom – motyogta. Ez lehetett az egyetlen magyarázat, hát persze!

– Ginny... – kezdett bele Molly újra. 

– Nem, ez nem a valóság – jegyezte meg élesen. – Mert ti nem lehettek itt, nem is értem mit keresek itt...

– A Szent Mungóban vagy – jegyezte meg Percy a hátsó sorból. – A Titkok Kamrájában történt incidens óta. Itt ápoltak téged. 

Fájdalmasan felnevetett, oldalába a sajgás belenyillalt.

– Ginny... – lépett közelebb Harry. Tekintete gyötrelemmel volt teli. 

– Nem érted? Te nem lehetsz itt. Tudom, hogy álmodom, mert én öltelek meg a Titkok Kamrájában.