Conjunction - 01. Rész

Hellobello!

Cím: Rántotta, zsálya és sörös doboz

Kategória: Conjunction regény – fanfiction

Fandom: Twilight saga

Besorolás: drama, hurt/comfort, a/a, fantasy, supernatural, oc

Idő: 2007

Helyszín: Forks és környéke, Washington, USA

Részleírás: Scar apja halálával visszaköltözik Forksba. A férfi temetésén pedig rég látott jó barátokkal fut össze. Vajon a Sammel való újratalálkozás visszahozza a régi időket? 

Forrás: Stephanie Meyert illeti. 

Figyelmeztetések: –

Korhatás: 16+

Terjedelem: 2586 (+14) szó

Megjegyzés: Megérkezett az első rész, ami nem is lett oly rövid, mint gondoltam. Őszintén, izgulok miatta, mert sosem gondoltam volna, hogy pont egy Alkonyat fic fog nekem írásban áttörést okozni, de azóta is... mindennap írok legalább 1000 szót :3 Annyira élvezem. Úgyhogy fogadjátok szeretettel, remélem meg fogjátok kedvelni Scarlette-t!

Jó olvasást!💖 További szép napot!

* * *

Sokat gondolt a halálra.

Nem csak ma, mikor itt, egy koporsó mellett állt kora délután. Vékony, fekete ruhája a térdét verdeste a hűvös márciusi szélben. Nem igazán volt jó idő, bár még nem szakadt rájuk a vihar, de a párától besűrűsödött levegő, a gomolygó felhők és a fogyó fény mind előjelként szolgált.

Az emlékkövön „Lionel Cowen” neve díszelgett egyszerű betűkkel, egy forgó krizantém nyakát meresztette, illatát terjesztette a márvány alapon, és a lecsöppenő gyertya viaszát figyelve a nő arra gondolt: a halál milyen magányos dolog. Egyszerű, egy másodpercbe is alig telik, és a szív nem ver tovább. Megannyi formáját látta már a sürgősségin, az intenzíven vagy a rokonok között, de most volt a legközelebb hozzá, és szinte érezte a hidegét, amivel meglegyintette. Gerince mentén borzongott meg, miközben továbbra is fogta anyja vékony kezét szorosan.

Nem engedlek el.

Nem engedjük el egymás. – Volt utalás.

Nem emlékezett a szertartásra, sőt igazából már onnan semmire, miután átlépte a templomnak a küszöbét. Telt az idő és ő csak ült, majd állt, nézett maga elé és próbálta felfogni a tényt: édesapja meghalt. Nem sírt. Most már nem, elapadtak, elfogytak a könnyei, pedig a remegés rázta, szája lefelé konyult, de képtelen volt kipréselni magából egy újabb cseppet. Csak azt sajnálta igazán, hogy nem volt itt, ő lehet tudott volna mit tenni – úgy tájékoztatták, édesapja szívinfarktusban halt meg és csak másnap találták meg a testét. Esélye sem volt a túlélésre, egyedül élte meg az utolsó pillanatait.

– Részvétünk – gurult elé és édesanyja elé egy tolószékes, kreol bőrű férfi. Ébenfekete haja és hosszú orra egy holló ravaszságát idézte meg. Sötétbarna tekintete melegen és együttérzéssel telve emelődött rájuk a cowboy kalap alól.

– Billy Black! – ismerte fel a férfit.

– Rég fújt erre a szél, Scar. Sajnálom, hogy ilyen alkalommal találkozunk újra. Yvonne, jó újralátni téged is, egy napot sem öregedtél – fordult a férfi az idősebb nő felé.

Nem sokkal Billy mögött felsorakozott egy nő és egy férfi. Rachelt, Billy egyik ikerlányát Scarlette azonnal felismerte. Bár idősebb lett, mióta utoljára látta, de arcának vonásai nem sokban változtak meg, ugyanaz a sötétbarna, szinte fekete szeme volt, mint apjának és bár Sarah, az édesanyja meghalt már rég, Billy mindig állította, hogy állának finom vonalát és vastag ajkát édesanyjától örökölte. Volt valami lágyság a nőben, valami belső öröm, ami ezen a borús napon sem tűnt el belőle, bár forrását nem tudta volna Scarlette megmondani. Viszont a mellette zsebre tett kézzel ácsorgó, ifjú titánra nézve el kellett gondolkodnia, hogy valóban Jacobot látja-e vagy sem. Olyan sokat változott. Megnőtt, megemberesedett, a haja is rövidre volt nyírva és többnek nézett ki, mint amennyi. Mennyi is lehetett? 17-18 talán? A kisugárzásában erő és önbizalom keveredett, tartásában volt valami acélosság. Felnőtt, meglehet ez volt a legjobb szó rá.

– Jacob, sokat változtál – ismerte el Scar. – Megnőttél, meg minden... – akart szóhoz jutni.

A férfi sejtelmesen elmosolyodott. – Tudom. – Szűkszavúan válaszolt.

– Sam is eljött? – kérdezte meg Scarlette váratlanul Billytől.

– Igen, eljött Allisonnal.

Míg az előbb senkit észre nem vett a „tömegben”, hirtelen arcok tűntek fel és hozzájuk társított nevek, mintha most már látta is volna őket, nem csak nézte. Emberek, akiknek fontos volt az apja és akik fontosak voltak neki. A gyászjelentést már hetekkel ezelőtt kiírták, az jöhetett a temetésre, aki akart és jöttek. Vajon látod ezt, apa, onnan fentről? Nem hitt semmilyen felsőbbrendű hatalomban és túlvilágban, de most… miatta akármiben, hogy elhitesse magával, valahol még most is létezik és láthatja őt az édesapja, és ugye látsz?

Egy alak tűnt ki a sokaságból és sétált feléjük, arca markáns volt, szeme komoly, bár ott volt benne az a halovány csillogás, ami elárulta: mosolygott, csak éppen némán. És Scarlette-re. A csontjaira tapadt izmok vállas, erős alakot kölcsönöztek neki, még ha a fehér ing sokat is fedett belőle. Sam pár évvel ezelőtt esett át egy nagy változáson – sosem említette, milyen indíttatásból –, megtermetté vált, robusztussá, deltássá, hosszú, ébenfekete haját, mely az indiánokra oly jellemző volt itt a félszigeten, ő is levágta. Felnőtt, már nem az a tinédzser fiú volt, akivel együtt játszott Scarlette régen. Pedig a nő javára volt közöttük két év, most mégis az idő eltörpült közöttük, és mintha a férfi lett volna idősebb nála.

– Sam – sóhajtotta Scarlette.

– Scar. Részvétem. Hogy vagy?

– Voltam már jobban is, de majd leszek – préselte össze az ajkát, és egy komisz tincset kisöpört az arcából, mely kiszökött szoros copfjából. Azt mondják egyesek, az idő a legnagyobb gyógyír. Erre is? Lesz olyan nap, amikor kevésbé fog az apjára gondolni?

– Tudom – bólintott a férfi. – Hadd mutassak be neked valakit, még nem volt lehetőséged találkozni vele. Ő itt Emily, a menyasszonyom – adott helyet maga mellett az említettnek.

Scarlette az indián nőre nézett, majd tova. Nem látta az arcát átszelő három mély sebet, a karmolás miatt megkeményedett húst, amely sosem fog begyógyulni, a hegeket, melyek örökké emlékeztetni fogják a balesetre. Ahogy azt sem látta, ahogy Sam nézett jövendőbelijére. Áhítattal, zsigeri odaadással és imádattal. Olyan szerelemmel, amit talán megkérdőjelezne, ha nem látná éppen maga előtt.

A nő lágyan megérintette Sam kezét, már csak ebben a gesztusban is olyan köteléket lehetett észrevenni közöttük, amit még a legnagyobb erők sem tudnának szétszakítani.

– Gratulálok! – mosolygott a párra Scarlette.

– Hallottam, hogy visszaköltözöl – szólalt meg Sam újra.

– Igen, beköltözöm apa házába egy barátnőmmel és itt fogom befejezni a gyakorlatomat a megyei kórházban.

Csak pár napja érkezett. A kocsi csöndesen zötykölődött az országúton, nem sok forgalom jött vele szemben, így a zene volt egyetlen társa az utastérben. A teste hullámzott a melankolikus ének dallamára, vékony ujjai ritmikusan doboltak a kormányon, vér tódult az ereibe. Úgy érezte, mintha egy álom nélküli szendergésből ébredt volna, a szürke hétköznapjainak egyhangúsága megtört a váratlan, elképzelhetetlen hírre, miszerint egyik szülőjét elveszítette. Az események felgyorsultak és mire már észbe kapott, az autóban ült. Volt egy kisváros Washington állam északnyugati részén, az Olimpia-félszigeten, Forksnak hívták. Ennek az apró épületeit hagyta maga mögött a szülei válása után. Bár nem költözött messzire, Seattle-be édesanyjával – hisz hadd láthassa időközönként az apját –, jó ideje most jött vissza először ebbe a jelentéktelen városba. A temetésre.

Fáradtan sorolt le a 101-es főútról az utcák tengerébe és előzmény nélkül jutott eszébe, mikor az édesapjával itt hajtott végig biciklivel a Calawah-folyó egyik görbületéig. Mindig versenyeztek egymással és természetesen Scarlette nyert. Azt követően mindig győzelmi ebédet ültek a szendvicseikkel, és furcsa mód az egyszerű szalámis kenyér paprikával mindig királyi éteknek tűnt. Most majd kivel fog versenyezni? Persze, már eszét sem tudta, mikor ült utoljára biciklin.

A zenét és a gondolatait megtörte a telefon csörgése. A kijelzőn csak az „anyu” felirat villogott.

Egészen addig szólt, míg be nem kanyarodott a lakóépület elé az autóval.

A ház nem sokat változott. A borvörösre színezett betoncserepek színt adtak a fehérre festett épületnek, ablakai és mélyzöld ajtaja, mint aprócska szemek és egy nyitott száj fogadta a vendégeit, lakóit. Kedves kis ház volt, egészen más, mint amiben lakott édesanyjával Seattle-ben. Annak ellenére, hogy egy temetésre érkezett, itt minden vigadott: a bokrokon és fákon csivitelő madárkák, a növényzetben megbúvó csipkebogyó, az egész házat körbeölelő, zölden pompázó borostyán indák, és az előteraszon elburjánzott pazar fukszia- és bakopabokrok.

A február erőteljes illata omlott a nőre, amikor kiszállt a kocsiból. A ház mögött a sűrű lombkoronán átszűrődő szórványos napfény és a fenyvesek nedves, gyantás illata felidéztette vele gyerekkorát, amikor barátaival gondtalanul futottak az erdőbe újabb és újabb kitalált, fantáziadús kalandra. Mennyit járt át a rezervátumba, csakhogy a lábát megmártóztassa az óceánba és a kevéske napsugár csókot lehelhessen mezítelen bőrére.

– Végre megjöttél – jött ki egy ötven év körüli nő a házból. Szőkés barna haja szoros kontyba volt felkötve, inge könyékig fel volt tűrve, bár ez nem sokat segített a kosz ellen a sötét foltokat elnézve a textilen. Édesanyja szép nő volt: hosszú pillák, jégkék szempár, pici, csinos orr és ajkai, akár a bomló rózsabimbó. Ámbár kék tekintete most szomorkásan fénylett, a fáradtság és a fásultság a szeme sarkában megülő halovány ráncokat erősebben kiemelték. A két nő sokban hasonlított, ugyanolyan volt az orruk és a szemöldökük íve. Yvonne mindig azt állította, hogy egy szem lánya kiköpött Lionel volt az olyanforma fülével és a pont ugyanúgy görbülő mosolyával, míg a néhai férj pedig azt, hogy Scarlette tiszta anyja, le sem tagadhatná.

– Sokáig elhúzódott a papírozás – vont vállat Scarlette, miközben a hátsó ülésről kezdte kipakolni a cuccait.

– Kicsit takarítottam, de majd édesapád legtöbb dolgát neked kell átnézned, hogy mit szeretnél vagy sem – szusszant egyet. Bágyadtnak tűnt, mintha a gondolatai nem is itt járnának, mégis kénytelen volt a földön járni, tenni-venni maga körül.

– Köszönöm – nyomott egy puszit az arcára Scarlette.

– Nem volt gond, hogy a rezidensi gyakorlatodat nem a kijelölt helyeden fogod tovább folytatni?

– Nem csináltak belőle nagy ügyet, van akkreditált orvos itt, Forksban is. Valami Cullen vagy mi a neve. Majd hétfőn beviszem a papírjaimat.

– Biztos, hogy ezt szeretnéd?

– Ne aggódj, anya. Ha nem sikerül, akkor még mindig visszaköltözhetek Seattle-ben. Te mondtad mindig, hogy alig várod, hogy elköltözzek tőled... Ez egy jó lehetőség. – Nagyvárosi lány lett belőle huszonhét éves korára annak minden előnyével és hátrányával, és most mégis itt volt, hogy egy családi házban éljen egy olyan félszigeten, ahol Forks volt a második legnagyobb város.

– Nem pont erre gondoltam – vette magához a nő az egyik bőröndöt és indultak befelé.

A küszöbön átlépve megcsapta egy különös, már-már rézre emlékeztető illat: só és föld, bútorápolótól elnehezült levegő szaga. Őszintén nem erre emlékezett a házzal kapcsolatban, jóval inkább a reggeli tojásrántotta, vagy apjának a zsályás parfümje, esetleg az üres, fém sörös dobozok aromájának egyvelegére. Nem beszélve a sok-sok haza hordott könyv poráról, mely csillámként fénylett a levegőben a néha-néha kisütő nap idején. Rengetegszer járt a könyvesboltban, ahol a férfi dolgozott, nem egy délutánt töltött a nő ott egy újabb kalandregénybe merülve. Apja mindig úgy tartotta, minden könyv egy világ. Rajtunk múlik, hogy be akarunk-e lépni egybe-egybe.

– A könyveit…

– Ne még – pillantott Scarlette a nappali irányába. Az előszobából is látni lehetett a plafonig magasodó polcokat, melyek katonás sorban tömörülő kötetektől görbültek. – Majd én átnézem, hagyjad – indult fel az emeletre. A házban lent foglalt helyet a konyha, étkező és a nappali, míg fent két hálószoba, dolgozószoba és egy fürdő volt található.

Megállt egy doboznyi régi könyv mellett a folyosón, a legfelsőt kinyitva egy idegen nyelvű szöveggel találta szembe magát – édesapja sok mindent gyűjtött –, érdektelenül visszacsukta, és rögvest a szobája felé vette az irányt, de anyja megállított. – Ugye tudod, hogy a mi hálószobánk mostantól a tiéd.

Az övé?

Nem. Igen. Nem. – Most még nyugodtan aludj benne te. – De már ekkor tudta, hogy bizony az sosem lesz az övé. A szülői hálószoba… hatalommal bírt. Emlékekkel. A menedék jogával. Egy olyan szoba volt, ahova noha nem mindig volt joga benyitni, mégis ha szüksége volt rá, bemehetett a szüleihez bármikor. – Majd ha úgyis teljes egészében kipakoltunk, rendet raktunk, akkor majd… – Inkább magának mondta, miközben belökte szobájának ajtaját. A bútorápoló halovány illatát még érezni lehetett a levegőbe, édesanyja felhúzott már neki egy ágyhuzatot is. A szoba fiatal volt, bármerre nézett egy tinédzser emlékei vertek visszhangot benne. Tekintete a falra siklott, a parafatáblára, melyen egy-két nyári még általános iskolai, később gimnáziumi kép sorakozott. Nevetve ölelte Raylynt, a legjobb barátnőjét hol ülve, hol állva, néha megjelent egy-egy másik alak, volt akin többet kellett gondolkodnia, hogy ki is lehetett vajon a múltból. Ott volt az a kép is, ahogy a tengerparton először próbált szörfözni és – ha jól emlékezett – utoljára is, nem véletlenül, pont elkapta édesapja a pillanatot, mikor a hullám leborította a deszkáról, de az a kép is ki volt téve, amikor megtanult rántottát készíteni és a fogszabályzótól nem lehetett látni a büszke mosolyát, mintha csak a spanyol viaszt találta volna fel a fiatal-Scarlette. Körbenézve a négy fal között a múlt lenyomata látszott mindenhol. Ez egy gimnazista lány szobája volt, nem egy felnőtté. Élénk volt és beszédes a zenekaros és filmes poszterekkel, az apró mütyürökkel a polcokon, a széken elhelyezett, rég kinőtt plüssállatokkal, nem voltak könyvek halmozva, vagy ruhakupacok, tekintve, hogy nem volt ideje elpakolni a tisztákat két műszak között, vagy nem ácsorogtak elfelejtett kávés és teás bögrék az asztalon, épp melyikhez jutott a szervezete és melyiket nem vitte ki a konyhába. Tiszta volt, ő volt és mégsem. Elkezdett rögtön pakolni. Hogy elpakolhasson minden emléket, mielőtt még kísértetekké nem váltak volna.

– Kicsim? – A telítetlen női hang tompán vibrált át a gondolatainak fátylán. – Minden rendben? – vette át anyja tőle a kezében lévő ruhákat, és az arcára simította kezét. Érezte kemény ujjbegyeit, melyek lassan lecirógatták bőréről a könnycseppeket, amelyek észrevétlenül kúsztak ki szeméből. – Minden rendben van – susogta Yvonne, akár a nyári szellő, lágyan körbeölelve.

– Én csak… nem is… – szipogott egyet Scarlette, és durva mozdulatokkal törölgette arcát.

– Nincsen semmi baj. Az édesapád volt, jogod van gyászolni őt.

Nem állt még készen az egyedüllétre. Persze, volt már kollégista, költözött félig-meddig el otthonról, élt albérletben, de ez lesz az első alkalom, amikor igazán egyedül fog maradni és nem fog tudni csak úgy hazaugrani, ha bármi történne. Ez ijesztő volt, arról nem is beszélve, hogy egy olyan házban, amely több múltat hordozott, mint a jelenből bármennyit is. Ott volt a falakban, érezte, ahogy a mintás, érdes tapétán simított végig, a tisztításra váró üvegen nézett át, a padlón járkált, ez a ház más volt, mint amiben édesanyjával lakott, ez élt, a természet rezgéseire rezonált. Miért volt olyan más?

Csapot-papot hátrahagyva sétáltak le a konyhába, hogy valamit összeüssenek maguknak vacsorára, a kipakolás úgyis megvárja őket, sajnos, nem fognak a dolgok maguktól a helyükre kerülni. 

* * *

Billy Black elismerően bólintott: – Tudjuk, kihez kell fordulnunk, ha valaki megsérül a családban – vetett el egy humoros megjegyzést.

– Az lenne a legjobb, ha senkinek sem esne baja – próbált mosolyogni az idősebb férfira. De nem csak hogy életidegen volt a vonás az arcán egy temetésen, hanem valamiért nehezére is esett a férfitól függetlenül.

– Akkor unatkoznál, Scar – jegyezte meg Sam jókedvűen. Scarlette érezte, hogy a férfi is fel akarja rázni, ki akarja rázni ebből a hangulatból, csakhogy ő ezt nem akarta. 

– Édesapád jó ember volt – érintette meg a kezét Billy Black, miközben elhaladt mellette.

Scarlette tudta. Álmodozó volt, de egy jó ember. Lehet, hogy férjként nem a legkompetensebb – anyja szerint –, de apaként jobbat el sem tudott volna képzelni.

Anyja továbbra is szorította a kezét.

Nem engedlek el.

– Találkozunk még – búcsúzott Sam. Egy ideig nézték a távolodó alakját, míg kilépett a temetőből és beleveszett Forks szürke, folyamatosan zajló hétköznapjaiba.

– Sosem értettem, hogy miért voltál oda érte – jegyezte meg szúrósan Yvonne.

– Nem is igaz – lepődött meg Scarlette, arcán végig suhant egy fintor. 

– Ne füllents, emlékszem én még azokra a nyarakra, mikor be nem állt a szád róla, mindig úgy jöttél haza apádtól, hogy leginkább csak Sam Uley-ről beszéltél.

– Anya – szisszent fel. Rémülten körbenézett, hogy ezt senki sem hallotta meg, ugye? – Ne ilyen hangosan!

– Ne is tagadd. – Hangjában mosoly bujkált, bár arcára nem ült ki.

– Sam egy nagyon jó barátom volt, félreértesz. Neki ott volt Leah először, most meg Emily, és te is láttad, milyen boldog. Ezt kívánom neki. Így belegondolva nem működtünk volna sosem párként jól. Amúgy is van közöttünk két év az én javamra.

– Ez igaz.

Felnézett az égre, miközben kiszakadt belőle egy sóhaj. A gomolygó felhők lomha mozgását figyelte, ahogy lassan beterítették az egész eget, esőt ígérve. – Olyan furcsa… Forksba mindig apa miatt jöttem, és most… itt vagyunk, ő pedig már nincs itt.

– Ez az élet rendje. Hidd el, majd együtt fogsz tudni élni a gondolatával, csak idő kell. – Honnét tudja, anyja? Miért volt ebben ilyen biztos? 

Megjelentek az első esőcseppek. Lassan szemerkélve ejtettek foltot a ruhájukon, jelezve ideje lenne menniük. 

Scarlette kihúzott egy bársonyosan nyíló, fehér rózsaszálat anyja csokrából. 

– A fene – szisszent fel. Maradt egy tövis rajta, mely megszúrta, és már gördült is le az első kövér vércsepp ujja hegyéről. Lehelyezte a virágot az emlékkő elé külön anyja csokrától. 

– Isten veled, apa – nyelt egyet. Bár jobban elbúcsúzhatott volna tőle...

Ekkor vette észre, hogy a rózsa egyik szirmán vöröslött a vére.   

 – Menjünk – karolt belé anyja. Elhagyták a temetőt.   

* * *

Érdekességek/Magyarázatok: 

Java részt erre javítottam a szöveget, így ez az egyik, amit ajánlok hozzá. :D

« Előszó   ⌂ Tartalomjegyzék   Következő rész »